Története során többször is próbára tette az Úr a kőröshegyi gyülekezetet, amelynek levéltári feljegyzések szerint már a XVII. század elején lelkésze és rektora is volt. Az elmúlt évszázadok alatt több templomot is építettek, a jelenlegi a harmadik a sorban, és ez is részben megsemmisült a XIX. század végén egy tűzvészben, a tanító és a lelkész házával együtt.

– Akkora tűz pusztított, hogy a torony három harangja elolvadt, ezekből újakat öntettek, de kettőt hadi célokra elvittek az első világháborúban. A megmaradt, középső harang mellé 1922-ben készíttettek egyet – ismerteti a múlt megrázó mozzanatait Pálné Kocsis Zsuzsanna lelkipásztor. Vele és nyájának két tagjával – a kilencvennégy éves Szlukovinyi Károlyné Irénnel és a nyolcvanéves István Józsefné Zsuzsával – ülünk le a parókia egyik szobájából kialakított gyülekezeti terem hosszú asztala mellé beszélgetni.

SZELÍD NYUGHATATLANSÁG

Szlukovinyi Károlyné a közösség egyik élő emlékezete. – A kilencvennegyedik évemben járok Isten kegyelméből – kezdi egyszerűen, és ebben a félmondatban mindaz fellelhető, ami megtartotta hosszú évtizedeken át: a hála és a szolgálat. A faluban született, innen indult az élete és a kötődése az egyházhoz. Elvégezte a bibliaiskolát, majd éveken át hitoktatóként foglalkozott gyerekekkel. – Ötven hittanost tanítottam – idézi fel.

Munkája később új formát öltött: 1988-tól tizenöt éven át gondnokként szolgálta az egyházközséget. – Pénztáros is voltam, adminisztrátor, minden – sorolja. Az említett feladatok letétele után sem vált csendesebbé az élete: édesanyját ápolta, több mint három évtizede a lepramisszió ügyét is hordozza.

– Harminchárom éve szívügyem ez a misszió: kockákat kötünk, takarókat készítünk, adományokat gyűjtünk – mondja, és hozzáteszi: évente három-négyszázezer forinttal támogatják a szolgálatot.

Az egykori laikus vezető ma is ragaszkodik a gyülekezethez. A templomtól csak a betegséggel töltött időkben maradt távol, máskor mindig ott látható a vasárnapi istentiszteleteken. – Nyolcvan éve ugyanazon a helyen ülök – mondja, és ebben a kijelentésben nemcsak a megszokás rejlik, hanem a hűség is.

LELKÉSZNÉBŐL GONDNOK

István Józsefné Zsuzsa olyan természetességgel vesz részt a beszélgetésben, mintha nem is vendégként ülne a parókia gyülekezeti termének hosszú asztalánál. Voltaképpen nem is az. Ez az épület évtizedekig szolgált otthonául: itt élt a férjével, aki akkor lelkészként szolgált a községben. A falak, a helyiségek, a templom közelsége nem „helyszín” számára, hanem emlékekkel telített tér.

– Sok minden megújult, a tagok is összetartóbbak – mondja a nyolcvanéves asszony, és külön kiemeli az új lelkipásztor szolgálatát. A jelenben is kapott feladatot, ugyanis ő a gondnok, ahogyan Pálné Kocsis Zsuzsanna fogalmaz: kapocs a múlt, a jelen és egy kicsit a jövő között is.

István Józsefné Zsuzsa évtizedek távlatából látja, milyen volt a gyülekezet régen, és milyen most. Lelkészfeleségként belülről ismerte a közösség életének rendjét: az istentiszteletek körüli szervezést, a hétköznapok csendes háttérmunkáját, a vendégek fogadását, a számos apró, mégis fontos feladatot, amelyeket a kívülálló gyakran észre sem vesz. Úgy beszél erről, mint ami az életük természetes részét képezte, miközben a család mindennapjai sem álltak meg, két gyermeket neveltek fel.

Kőröshegyhez nemcsak a parókia emlékei kötik, hanem az a belső ragaszkodás is, amelyet nem lehet egyik napról a másikra átírni. Mint mondja, 1972 óta kötődik a községhez, miután a Bálványoson szolgáló férje, István József átvette a másik eklézsia lelkészi teendőit is. Ekkor választották gondnoknak Irénkét, aki pártfogásába vette a lelkésznét. Kapcsolatuk több szálon erősödött, ugyanis a világi munkában egy ideig főnöke volt a könyvelőként is tevékeny Zsuzsának, mindketten a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) igazgatóságán dolgoztak.

– A falu élete átalakult, a reformátusok megfogyatkoztak, a régi, nagyobb létszámhoz képest ma más léptékben kell gondolkodni. De most újra van miért reménykedni: a megújulás nem látványos, inkább fokozatos, de érzékelhető. Az alkalmak, az egymás iránti figyelem, az összefogás erősödése azt jelzi, hogy a gyülekezet nemcsak megvan, hanem él is – fogalmaz az asszony, aki annak idején a templom Országh-orgonájának padjára is felült, hogy kántorizáljon.

Gondnokként már nemcsak figyelője ennek a folyamatnak, hanem résztvevője is: szervezéssel, jelenléttel, az apró ügyek összefogásával segíti, hogy legyen, ami megtartja a helyi kálvinistákat a következő időszakban is.

SZABOLCSBÓL A BALATONHOZ

Pálné Kocsis Zsuzsanna lelkipásztor szabolcsi születésű, a teológia elvégzése után tizenkét évig az ukrán határ menti Barabáson szolgált, családja jövőjét is szem előtt tartva keresett új helyet, határozottan a Dunántúlon.

A lelkipásztor-választás az itteniek számára nem puszta adminisztratív esemény volt, hanem olyan fordulópont is, amelyre sokan figyelemmel és várakozással tekintettek. Nem véletlenül: a Covid óta helyettes prédikátor látta el a szolgálatot a táborokra szakadt egyházközségben, amelynek presbitériuma sem volt akkor. Pálné Kocsis Zsuzsanna nyári bemutatkozó istentisztelete meghatározónak bizonyult: az egyháztagok hamar egyértelművé tették, hogy őt szeretnék, így 2024 májusában iktatták be első női lelkészükként.