Egyházunkban 2026 az imádság éve. Adódik a kérdés: a többi nem az? A „szüntelenül imádkozzatok” (1Thessz 5,17) mindig érvényes, mégis különösen időszerű a szétszórt figyelem világában. Az imádság éve azt jelenti, hogy újra tudatosan kimondjuk: a keresztyén élet szíve nem a program, hanem a könyörgés; nem a produkció, hanem a Krisztushoz kötött élet.

Közben őszintén szembe kell néznünk azzal, milyen világban próbáljuk ezt tenni. A mai kultúra sok tekintetben az azonnali fogyasztás logikájára épül. A klasszikus irodalom még maradandó akart lenni, túlélni szerzőjét, nemzedékeken át formálni a gondolkodást. A mai szórakoztatóipar már csak addig akar létezni, amíg tart az előadás vagy a sorozat. Mint a cukorka vagy a popcorn: az a dolga, hogy gyorsan elfogyjon és feledésbe merüljön.

Nem baj, ha az emberek pihenni, nevetni, kikapcsolódni vágynak, de az igen, ha a szórakozás válik a legfőbb értékké. Amikor már csak az érdekes, ami könnyű, ami nem mutat rá a végső kérdésekre, nem zavar meg, nem késztet bűnbánatra, döntésre. Ugyanezen logika mentén sokan hátat fordítottak a hagyományos egyházaknak, miközben virágzik a kultuszpiac. Spiritualitások, gyors vigaszt és erős élményt ígérő szekták, vallási „márkák” versenyeznek egymással. Az ember nem tud teljesen transzcendencia nélkül élni, de egyre nehezebben tűri azt a hitet, amely nem csupán vigaszt nyújt, hanem megtérést, változást is kér tőle.

Ebben a látványok által uralt világban kell nekünk, reformátusoknak végiggondolnunk, mit jelent az imádság éve, hogyan kereshetünk új utakat az evangélium hirdetésére. Ilyen kísérlet volt Debrecenben a református villamos, amelyben a hétköznapi városi tér – az 1-es és 2-es vonal – egy hónapon át néma hirdetője lett reformátusságunk és hitünk lényegének, egy estére pedig ideiglenes találkozáshellyé vált igei üzenettel, énekkel, személyes beszélgetéssel. Nem templom a síneken, hanem jel: Isten népe kilép a megszokottból oda, ahol az emberek élnek, utaznak, dolgoznak, gyermeket visznek iskolába.

De hogyan szolgálhatják az ehhez hasonló programok az evangéliumot úgy, hogy közben ne csupán kiszolgálják a kor kultúráját? Három szempontot érdemes szem előtt tartanunk. Az első: nem rejthetjük el, kik vagyunk, mit hiszünk. Mindez akkor hiteles, ha nem vallási csomagolás egy trendi kulturális program körül, hanem fordítva: a kulturális forma az ajtó, amelyen keresztül Krisztus kopogtat. Nem trükközünk, nem szégyelljük az evangéliumot, hanem tisztelettel, párbeszédre készen, de világosan megnevezzük, kiben hiszünk, kitől várjuk a megújulást.

A második: minden új kísérletünknek imádságból kell születnie és abban történnie. Könnyen belecsúszunk a kor diktálta logikába: újabb program, újabb produkció. Ha viszont előtte és közben is könyörgünk – Uram, mutasd meg, ki mellé üljek, kinek a történetét kell ma meghallgatnom –, akkor ugyanaz a program misszióvá válik. Az imádság hozza be a Lélek szabadságát a forgatókönyvek közé.

A harmadik: nem feledhetjük, hogy nem tömegeket, hanem embereket bízott ránk az Úr. A kultúra világában gyakran nézettségben, elérésben mérik a sikert. Nekünk viszont az a dolgunk, hogy arcokat, név szerint ismert embereket lássunk magunk előtt. Az imádság éppen ezt kéri tőlünk: úgy nézzünk egymásra, ahogyan Krisztus ránk.

Nem új jelenség, hogy Isten népe a környező kultúra nyelvén keresi a szót. Pál apostol Athénban megrendül a bálványok városa láttán, mégsem ítélettel kezdi, hanem az „ismeretlen istennek” emelt oltárból indul ki. Onnan jut el a bűnbánatra hívó ítéletig és a feltámadás botrányáig. Nem olcsó vallási élményt kínál, hanem Krisztus valóságát. Tehát nem kell félnünk a villamostól, a popkultúrától, de nem szabad megengednünk, hogy ezek határozzák meg az üzenetünket, hanem nap mint nap könyörögjünk a városért, a népért, a világért! Ha az imádság éve ebben segít, akkor nem ezt a civilizációt fogjuk lemásolni, hanem Krisztus világosságát visszük bele.

Aki imádságban kapaszkodik Krisztusba, annak élete nem a fogyó élményekből, hanem a maradandó reménységből táplálkozik. Jó volna, ha rólunk, reformátusokról az imádság évének végén ezt lehetne mondani: tudnak és mernek imádkozni – a templomban, a villamoson, a moziban, bárhol, ahol emberekkel találkoznak.

A szerző a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség lelkipásztora