Jézus az utolsó vacsora után megmosta a tanítványai lábát (vö. Jn 13,1–11), majd pedig arról beszélt, hogy egyikük elárulja őt (vö. Jn 13,21). Miután Júdás otthagyta a tanítványi közösséget, Jézus ezt mondta az ottmaradtaknak: „Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!” (Jn 13,34)

Heti bibliai szakaszaink sorában János apostol leveleit olvassuk, a második jánosi levélben a következőket találjuk: „Nem úgy kérlek téged, Úrnőm, mintha új parancsolatot írnék neked, sőt azt írom, ami kezdettől fogva a miénk volt: hogy szeressük egymást.” (2Jn 5) A bibliamagyarázók úgy tartják, hogy az Úrnő kifejezésnek több jelentése lehet. Az egyik metaforikus értelmezés, amely szerint a kifejezés az egyik helyi gyülekezetre vagy az egyházra utalhat.

A másik lehetőség, hogy egy köztiszteletben álló keresztyén asszonyról van szó, aki otthonában gyülekezetet működtetett. Mind a két magyarázaton és elméleten túl a hangsúlyos mégis az, hogy János apostol nyomatékosítja: az egymás iránti szeretet parancsolata nem új, mert azt Jézus adta. Hozzáteszi, hogy ez a parancsolat kezdettől fogva a miénk. Arra utal ezzel, hogy Jézus az az Ige, aki már „kezdetben volt” (Jn 1,1) és „testté lett” (Jn 1,14). Ez a testet öltött Ige adja tanítványainak parancsolatul: „Szeressétek egymást!”

Az Úr parancsolata nem emberi teljesítményen alapuló kérés: úgy kell szeretnünk egymást, ahogyan Jézus szeret bennünket. Ez emberileg lehetetlen, mert mi erre sohasem leszünk képesek, de célként törekednünk kell rá, és naponként tökéletesednünk kell benne. „Szeretteim, ha így szeretett minket Isten, akkor mi is tartozunk azzal, hogy szeressük egymást.” (1Jn 4,11)