Jó tollú református lelkész lévén több mint négy évtizeden át állandó szerzőként publikált a Reformátusok Lapjában Horváth Barna borsod-gömöri esperes. Nem csak cikkeket írt, életének minden területét alaposan dokumentálta. Az ő gazdag hagyatékából hozott létre monumentális életműsorozatot fia, Horváth Barnabás Dávid.

Mire számítson, aki kézbe veszi Horváth Barna életműsorozatát?

Leginkább sokszínűségre, sokféleségre. Célom volt a tartalmi gazdagságot, személyének sokoldalúságát megmutatni, ugyanis hiszem, hogy ezek az írások nem csak a református glóbuszon relevánsak. Édesapámnak lelkészi, teológiai tanári munkássága mellett írói ambíciói voltak, ezenkívül foglalkozott helytörténettel és még sok mással. Ő annak a generációnak a képviselője, amelyik még kézzel és írógéppel írta a prédikációit, a tanulmányait, a levelezését, és feljegyezte a napi történéseket is.

Alaposság és igényesség jellemezte. Búcsúztatásakor egyik pályatársa és barátja, Szathmáry Sándor professzor azt mondta róla: „Ravasz László mellett két embert ismertem a Magyarországi Református Egyházban, akiknek az elhangzott igehirdetéseit azonnal lehetett a nyomdába vinni, mert irodalmi szintű alkotások voltak. Az egyik Horváth Barna volt.” Erről magam is meggyőződtem a szerkesztés során. Több tízezer oldalnyi kéziratot és már publikált írást hagyott hátra, ezekből alakítottam ki életműsorozatának köteteit. A teljes könyvsorozat 12 544 nyomtatott oldalból áll. Tizenhét évi munkám van benne: válogatás, gépelés, szerkesztés, illusztrációgyűjtés, tördelés utáni korrektúra és a könyvkiadás, terjesztés. A munkatársaim mellett mindebben szintén lelkész édesanyám, Perjéssy Márta segített.

Milyen műfajúak a kötetek?

Összesen huszonhat címről beszélünk harmincöt kötetben, mert vannak többrészes művek is, például a hatkötetes prédikációgyűjtemény, az Ötvenöt év a szószéken. A műfajuk igen változatos. Az első, 2011-ben megjelent opus például a magyar–amerikai egyházi kapcsolatokról szóló dokumentációs anyag, készült teológiai tanulmánygyűjtemény, hely-, illetve irodalomtörténeti munka, egy Simándy Pál íróval folytatott levelezéskötet, előadások, beszédek, szépirodalmi válogatás. A bibliamagyarázatait, papi dolgozatait, előadói és esperesi jelentéseit, temetési beszédeit szintén fontosnak tartottam megjelentetni.

A Carpe viamban százharminchárom külföldi utazás dokumentációja olvasható, a Kései peregrinációban pedig a Svájcban 1980/81-ben abszolvált tanulmányaiba, élményeibe nyerhetünk betekintést. A rokonaink és szüleim feljegyzéseiből és más forrásokból pedig összeállt a mádi Horváth család legendáriuma, 1897-től 2009-ig, történések napról napra. Ebbe rengeteg munkaórát fektettem. Alighanem ezzel, illetve a teljes sorozattal a XX. század egyik leginkább dokumentált családja lettünk, még az is lehet, hogy a határainkon túl is.

A legutolsó, Zárókő című kötetben színes írások, interjúk szerepelnek. Örülök, hogy ez a kis példányszámú könyvsorozat ma már megtalálható sok hazai könyvtárban, sőt Bécsben, Münchenben, Londonban és Washingtonban is.

Az életrajzi kötet címe Emlékezni tilos. Miért ezt választotta?

A könyv középpontjába élete legnehezebb időszakát állítottam. Működött egy baráti körük Budapesten, amely egykori pataki diákokból állt. Ennek egyik tagja Balás-Piri László volt, aki röpcédulákat készített és terjesztett 1957 őszén, a forradalom első évfordulóján, meg akart emlékezni a harcok áldozatairól. A cédulákból adott a barátainak is, így keveredtek ők az ügybe, amikor felgöngyölítették a társaságot. Édesapámat 1957. november 12-én vették őrizetbe a Rádayban. Négy és fél hónapig tartották fogva a Gyorskocsi és a Nagy Ignác utcában, ahol azután egy kis „egyházközséget” szerveztek, ő volt a lelkész. A tárgyalásukat nyáron tartották a Fővárosi Bíróságon, azon a napon is, amikor Nagy Imrét kivégezték. Hiába adta tudtukra a hatalom, hogy emlékezni tilos, ők nem felejtettek, mert tudták, hogy aki nem tud emlékezni, azzal bármi megtörténhet. Ez az epizód árnyékot vetett rá, de nem tört ketté a pályája, kitartó munkával gazdag életet épített fel, és sokak példaképévé tudott válni.