„Baj lesz ebből!” Hallottad már ezt a mondatot? Persze hogy hallottad! Talán nem is egyszer. Mondjuk amikor a trambulinon egyre magasabbra ugráltál a barátoddal, és anya aggódva figyelte: „Baj lesz ebből, ha így folytatjátok!” Vagy amikor a játszótéren a többiekkel egyre vadabbul rohangáltatok, valamelyik felnőtt biztosan rátok szólt, hogy baj lesz ebből, gyerekek! Ti persze nem hallgattatok a figyelmeztető szóra, mert mi baj lehet egy kis ugrálásból vagy futkározásból? Hiszen már ezerszer játszottatok így. Lehet, hogy volt ennél vadabb vagy veszélyesebb játékotok is, mégsem lett semmi baj. Legtöbbször.

Mert néha viszont tényleg előfordul. És ha okos vagy, hallgatsz a figyelmeztető szóra, akkor is, ha úgy érzed, te jobban tudod, vagy már van gyakorlatod a dologban. Mert a felnőttek általában tudják, miből lehet baj. Nem azért szólnak, mert el akarják rontani a kedvedet. Hanem mert sok olyat megtapasztaltak már, amiből tudják, miért veszélyes, amit csinálsz. Amikben szerencsére neked még nem volt részed. Valószínűleg többet tudnak nálad a rád leselkedő veszélyről. Szóval érdemes hallgatni rájuk.

Pál apostolt fogolyként vitték Rómába hajóval. Hosszú út volt ez. Szárazföldön, majd hajón a tengeren át. A Római Birodalom fővárosába kellett eljutnia, hogy ott ítélkezzenek felette. Kikötőről kikötőre haladtak, hajóról hajóra szállták. A szelek miatt azonban egyre veszélyesebbé vált a hajózás. Pál tudta, hogy baj lesz. Figyelmeztette is a tengerészeket, amikor útnak akartak indulni. De nem hallgattak rá. Azt gondolták, ők jobban tudják, értenek hozzá. De közeledett a tél, a szél egyre vadabbul fújt.

Napokig hánykolódtak a tengeren, egyre hatalmasabb hullámok között. A tengerészek a tengerbe dobálták, amit csak tudtak: rakományt, felszerelést, mindent, hogy könnyítsenek a hajón. A vihar miatt olyan sötétség borult rájuk, hogy nem láttak sem napot, sem csillagokat. Márpedig ez életveszélyes volt a nyílt tengeren, mert az égitestek mutatták akkoriban az irányt a hajósoknak. Tizennégy napig hánykolódtak a vízen. A tengerészek egy része úgy megijedt, hogy egy csónakon el akart menekülni. De Pál tudta, hogy csak együtt menekülhetnek meg. És azt is, hogy neki Rómába kell jutnia, hogy a császár elé állhasson. Pál látta, hogy a tengerészek mennyire kimerültek és éhesek. Odaállt eléjük:

– Látjátok, az lett volna a helyes, ha rám hallgattok, és el sem indulunk, amíg ilyen veszélyesen fúj a szél. De én még most is azt tanácsolom, hogy bizakodjatok. Már tizennegyedik napja, hogy semmit sem ettetek. Egyetek, mert az is a megmeneküléseteket szolgálja – mondta Pál, és most végre hallgattak rá.

Pál akkor vette a kenyeret, hálát adott Istennek, megtörte, és szájába vette a falatot. Erre mindenki bátorságot nyert, és követte a példáját. Visszatért beléjük az erő.

(Az apostolok cselekedeteinek 27. fejezete alapján.)