Jézus Krisztus szolgája, János kijelentést kapott. „Ő pedig bizonyságot tett Isten igéjéről és Jézus Krisztus bizonyságtételéről, mindenről, amit látott.” (Jel 1,2) Az Úr Jézus a hű tanú, „aki elsőszülött a halottak közül, és a föld királyainak fejedelme, aki szeret minket, és vére által megszabadított bűneinktől” (Jel 1,5). A feltámadott és dicsőséges Krisztus üldöztetést, hátravetést, elnyomást, önkényt szenvedő egyházának, gyülekezeteinek küld bátorító üzenetet: az egyház Ura látja, gondját viseli népének.

János ugyanabban a helyzetben van, mint a keresztyén közösség: „Én, János, testvéretek és társatok Jézussal a szenvedésben, a királyságban és az állhatatosságban, a Patmosz nevű szigeten voltam az Isten igéjéért és Jézus bizonyságtételéért.” (Jel 1,9) Krisztus tanúját, az idős apostolt bűnözőként, az államrend ellen vétőként politikai okok miatt is száműzték más foglyokkal együtt a kietlen szigetre. Itt a hagyomány szerint kőbányában dolgoztatták őket.

Ebben a lehetetlen helyzetben az a legnagyobb kegyelem, hogy amikor a gyülekezetben a feltámadott Urat magasztalták, de az idős szolga magányosan távol volt, lélekben elragadtatott „az Úr napján” (Jel 1,10), hogy átélje Jézus Krisztus megjelenését, vegye és tolmácsolja üzenetét a gyülekezeteknek, valamint ő és a könyvét minden időben olvasók is betekinthessenek a mennyei istentiszteletbe.

Az Úr napja királyi nap, a feltámadás hetenként ismétlődő ünnepnapja, amely hitet, reménységet szül a hívő emberekben, hiszen nem csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, éppen ezért nem vagyunk minden embernél nyomorultabbak (vö. 1Kor 15,19). Krisztus az első és az utolsó, aki halott volt, de él, nála vannak a pokol és a halál kulcsai (vö. Jel 1,17–18). Ő mondja: „Ne félj!” (Jel 1,17)