Lehet-e október 31. lelki ünnep, vagy elsősorban történelmi eseményre emlékezünk?

A reformáció felszabadító evangéliuma a Mohács utáni nehéz időszakban különösen sokat jelentett a magyar protestánsoknak. Hallottam egy kedves mondást: a hagyomány nem beteg, hogy ápolni kelljen, és nem rab, hogy őrizni kelljen.

A hagyományt élni kell. A gyökereinkből új hajtásoknak kell fakadniuk, gyümölcsöt kell teremnünk. Mégis azt tapasztalom, hogy a reformáció ünnepére kevesebben mozdulnak meg, mint más egyházi ünnepekre. Pedig olyan örökség ez, amely miatt érdemes lenne együtt lennünk. Nemcsak a történelmet kell ismernünk, hanem az akkor újra felismert evangéliumi igazságokat is meg kell élnünk.

A reformáció egyik alapgondolata, hogy nem kell kiérdemelnünk Isten kegyelmét. Miért olyan nehéz ezt elfogadnunk?

Mert mindent önmagunk felől szemlélünk. Azt kérdezzük: én mit tehetek, hogyan járulhatok hozzá az üdvösségemhez? Sokszor úgy gondoljuk, mi vagyunk a cselekvők, Isten pedig válaszol arra, amit teszünk. Valójában fordítva van: Isten cselekszik értünk, és nekünk ad lehetőséget a válaszra. Luther is azzal küzdött, hogyan találhatja meg a kegyelmes Istent. A fordulat akkor következik be, amikor az „én, én, én” helyett felismerjük: minden Istentől, Isten által és Istenért van. Nem nekem kell kiérdemelnem a kegyelmet, hanem részesülhetek abban, amit Isten már elvégzett.

A reformátorok változtatni is mertek. Nem lettünk túlságosan óvatosak ahhoz, hogy valóban reformátusok legyünk?

A legfontosabb kérdés, hogy miben kell változnunk. Az örökölt egyházi keretek olykor akadályozhatják az evangélium kibontakozását, de átalakításuk önmagában nem hoz megújulást. Gondoljunk a folyómederre: nem az a lényeg, milyen a meder, hanem hogy van-e benne víz. Ha száraz, hiába alakítjuk át. Ha viszont megtelik élő vízzel, az a medret is formálni fogja. Az egyházban is ez a kérdés: élő kapcsolatban állunk-e a forrással, Jézus Krisztussal? Nem a keretek megújítása teremti meg az életet, hanem az evangéliumból fakadó élet újítja meg a kereteket.

Honnan tudhatjuk, hogy a változás valódi megújulás, és nem csupán alkalmazkodás a világhoz?

A világ változik, de az ember alapszüksége nem: ma is megváltásra, szabadításra szorul. Érdekes, milyen népszerűek a szuperhősfilmek: újra és újra megjelenik bennük valaki, aki megmenti a világot. Ez hamis torzó ugyan, de arról árulkodik, hogy az ember szabadítóra vár. Az evangélium igazsága nem változik a korokkal. Ami változhat, az a nyelv, amelyen továbbadjuk. Meg kell találnunk, hogyan fordítsuk le az örök érvényű üzenetet a mai ember számára érthető módon. Nem megváltoztatni kell az evangéliumot, hanem úgy elmondani, hogy a mai ember is megérthesse.

Lehet-e úgy ünnepelni a reformációt, hogy közben nem akarunk semmin változtatni?

Sajnos lehet, de nem szabad. A reformáció szüntelen helyreállítás. A megújulásban ez történik, ahogyan a 80. zsoltárban is olvassuk. Nem vagyunk tökéletesek, nem érkeztünk meg oda, ahol már semmin sem kell változtatnunk. Az ünneplésünknek, az életünknek ezért imádsággal kell párosulnia: „Seregek Istene, állíts helyre minket...” (Zsolt 80,8)