... van még hozzánk 1956 forradalma. Túl fájdalmasan szép még mindig ahhoz, hogy tárgyilagosan gondoljunk rá. Aki csupán háromévesen élte át – a család döbbent örömét és reménységét, majd az utcai harcok zaját, leköltözést a hideg alagsorba –, miért fojtogatja ma is a zokogás, amikor 1956-ra gondol? Nem érthette a felnőttek rémületét, a „minden elveszett” gyászát, amikor a szovjet katonák bejöttek felkelők után kutatva. Nem tudta, hányat kell még kabátban aludni ott, amíg föl nem mehetnek a lakásba. Játszott, de a lelkébe beleégett a mély szomorúság, amellyel telítve volt a levegő.

Nem beszéltek a gyerek előtt később sem a forradalmi eseményekről, csak annyit tudott, hogy Dani soha nem jött haza a parlament előtti térről azon a véres csütörtökön. De miért halt meg? Nem mondták. Hallgattak. Fájdalmas titok, amiről soha, sehol, senkinek. Egy titkon őrzött Kossuth-címeres magyar zászló, egy-egy gúnyvers a kommunista diktátorokról, amely kicsúszott néha a nagyobbak ajkáról, ennyi maradt. Meg a keserű nevetések az úttörődalok hallatán.

Három évvel később az iskolában látott hasonló rémületet a tanító néni arcán, olyat, amilyet annak idején a katonák bejövetelekor az édesanyján. Vali néni azt kérte gyanútlanul az első napon, hogy minden gyerek énekeljen egy éneket. Az óvodásdalok után a hatéves lelkesen rázendített a Fel, barátim, drága Jézus zászlaja alatt kezdetű énekre. A tanító néni református volt, még Sárospatakon kezdte a főiskolát. Mire magához tért a sokkból, már annál a résznél tartottak, hogy Bízzatok, mert Jézus eljön, ő a fővezér… Kihallatszott a teremből. Ijedten leintette, elég lesz, ülj le! Érezhető volt a feszültség, most kiderül, hogy klerikális, kidobják az állásából.

Behívatta apukát, aki lelkészként megértő volt vele, de nem tudott ígéretet tenni arra, hogy csöndben lesz a gyerek. Ezért nem beszéltek előtte semmiről. Minden szóra figyelni kellett, mert figyeltek, megtorolták. Kimondatlan és kibeszélhetetlen maradt a történelem még sokáig. Egy másikat tanítottak akkor, bele kellett szoktatni a gyereket a kétféle verzióba. Az egyértelmű volt, hogy Jézusról nem szabad beszélni az iskolában. Több tanár csúfolódott a papokon, az egyházon.

Amikor felnőttként felkérték, hogy beszéljen 56-ról egy külföldi gyülekezetnek, elsírta magát. Alig tudott megszólalni a megindultságtól. Így volt, valahányszor Beethoven Egmont-nyitánya felcsendült. 1956 traumája mélyen égett bele feldolgozatlanul. Gyerekként élt át valamit, amiről nem lehetett beszélni. Csak félni. Túl közel van még. Dolgozunk rajta?