Miért vállalta a jelölést?

Gyakorlati teológiai felkészültségemmel és az elmúlt tizenkét év tapasztalatával szeretném folytatni a már megkezdett missziói kezdeményezéseket, református identitásunk megerősítését, a cigánymisszió felkarolását, kiterjesztését. A helyrehozott épített örökségünk bemutatását tudatosan szeretném a misszió céljába állítani.

Mely területeken tartja leginkább szükségesnek a változást?

Vissza kell szereznünk egyházunk megtépázott hitelességét. Meg kell óvnunk egyházi autonómiánkat, távolságot tartva a politikától, és szükséges védelmezni a társadalmi feladatokat átvállaló oktatási és diakóniai intézményeinket. Egyházi életünk belső jogbiztonsága megrendült, a következmény nélküliség rombolja az egyházfegyelmet. Célom: az autokrata vezetés helyett a testvéri légkörű, munkatársi szemléletű, testületekre támaszkodó, emberközeli egyházvezetés; a szekularizáció miatt szervezett és közös tanulással kell megerősítenünk református hitünk védelmét igei, hit- és életismereti szinten; újra megeleveníteni a megfakult és megfáradt gyülekezeti élet dinamikáját; erősíteni a lelkipásztorok anyagi egzisztenciáját, különös tekintettel a női lelkipásztorok megbecsülésére, megkönnyítve anyai hivatásuk betöltését.

Mit tenne azért, hogy a fiatalok szorosabban kötődjenek az egyházhoz?

A fiatalok kritikája sokszor jogos a „felnőttek egyháziasságáról”. Taszítja őket a képmutatás, a személyválogatás, a formális-tradicionális vallásosság és főként a hiteltelenség. Megszívlelve leleplező, a Krisztus-arcú egyház iránti vágyukat, először le kell vetkőznünk azokat a jellemzőket, amelyek miatt nem vágynak közénk. A gyülekezet jó légköre – méretétől függetlenül – hívogató és vonzó. Ahol ezt érzik, ott elhiszik, hogy érdemes Krisztus egyházához csatlakozni. A feléjük nyitás akkor válik kötődéssé, ha komolyan vesszük őket, és teret engedünk nekik, hogy otthonra találjanak a gyülekezetben.

Mikor mondott legutóbb nemet egy népszerűnek ígérkező ügyre? Miért döntött így?

Tucatnyi világi sajtómegkeresést kaptam az elmúlt hónapokban, amelyek nyilatkozatot kértek tőlem egyházunk belső feszültségeivel és törvénytelenségeivel kapcsolatban. Visszautasítottam az interjúk lehetőségét, mert nem szolgálták volna egyházunk épülését, a feszültségoldást, és nem pótolhatták volna a belülről elfojtott párbeszédek megindulását, a kialakult bizalmatlanság megtörését, az egyházfegyelem részrehajlás nélküli gyakorlását. Együtt kell erőt venni magunkon, hogy működésünkkel ne adjunk okot Pál apostol szavaira: „…miattatok gyalázzák Isten nevét a népek között…” (Róm 2,24)

Mitől tart vezetőként a leginkább?

Bánt, hogy többet várunk a pénztől, a külső dolgaink rendezésétől, mint a Szentlélektől, pedig ezek nem oldják meg azokat a lelki szükségleteket, amelyeket csak a személyes kapcsolat, az Igével való elmélyült foglalkozás és a másik emberszámba vétele hozhatna el. A lelkiséget a megújult falak nem pótolhatják. A keresztyénség életforma, amelyből a templomon kívüli élettereinkben vizsgázunk. Lehet, hogy éppen a biblikus-református keresztyén gondolkodásmódból állunk bukásra?! Kíváncsi vagyok, választott testületeink tagjai el merik-e hinni, hogy Istentől irányított, lelkiismeretük szerinti, felelős döntésük fontosabb, mint a méltatlan eszközökkel befolyásolt és kierőszakolt szavazatok. A lelki, vezetési és bizalmi válságból való kilábalásunk első lépése a magunk hitelességének bizonyítása lenne.

Fotó: Bazánth Ivola