Jézus tanítványai egy alkalommal, amikor megláttak egy vakon született embert, ezt kérdezték: „Mester, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született?” (Jn 9,2) A kérdésben mintha felismerni vélnénk Jób barátainak gondolkodását: „Isten előtt lehet-e igaz a halandó, lehet-e tiszta az, aki asszonytól született?” (Jób 25,4) Azaz: akit valamilyen betegség vagy nyomorúság ér, az csak azért lehet, mert elkövetett valamilyen bűnt, és Isten ezért megbüntette őt. Ez a fajta gondolkodás a mai napig tetten érhető a hívő emberek körében, gyülekezeteinkben, egyházunkban. Ráadásul a tanítványok kérdésükben még annak a lehetőségét is felvetik, hogy valaki más bűne, egy másik ember tette miatt – jelen esetben a szülő vétke miatt a gyermek – szenved. Elfelejtették a próféta szavait: „A fiú nem bűnhődik az apa bűne miatt, az apa sem bűnhődik a fia bűne miatt. Igazságáért csak az igaz kap jutalmat, a bűn pedig csak magát a bűnöst terheli.” (Ez 18,20)

Jézus a feltett kérdésre a következőt válaszolja tanítványainak: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (Jn 9,3) Isten egyszülött Fiát is azért küldte közénk, hogy általa megtapasztalhassuk Isten irántunk, emberek iránt érzett szeretetét, gondviselését, irgalmasságát. „Nem vétkeink szerint bánik velünk” (Zsolt 103,10), hanem éppen ellenkezőleg: kimondhatatlan és ésszel fel nem fogható szeretettel fordul hozzánk.

„Ki vétkezett?” – tesszük fel sokszor a kérdést mi is, amikor emberi nyomorúságokkal szembesülünk, miközben a testet öltött Ige, a Megváltó itt van közöttünk, szól hozzánk. Vétkeinket Jézus Krisztus vette el: „Bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy miután meghaltunk a bűnöknek, az igazságnak éljünk…” (1Pt 2,24)