A regény cselekménye több idősíkon bontakozik ki. A jelen a hetvenes évek Svájcában játszódik, ahol a már betegeskedő lelkész reggeli sétáira indul, miközben újra és újra feltörnek benne az emlékek. A másik fő idősík a negyvenes évek közepe, a második világháború végső szakasza Budapesten. Ebben az időszakban alapította meg gyermekmentő otthonait, és ekkor végezte azt a szolgálatot, amelyért később a Világ Igaza kitüntetést is megkapta.

Sztehlo Gábor nem klasszikus értelemben vett főszereplőként jelenik meg a műben. Sokkal inkább személyes keretet ad: belső monológja egyfajta irányított emlékezésterápián vezeti végig az olvasót. A könyvben végig érezhető a lelkész lelkigondozói jelenléte: a krisztusi önfeláldozás és a rászorulóknak adott tér Sztehlo regénybeli szerepében is visszhangzik. Az ő révén kapnak lehetőséget mások szenvedéstörténeteik feldolgozására akkor, amikor erre a legnagyobb szükségük van. Amikor megjelenik a háborús zűrzavarban, átható nyugalmat sugároz, és megszólal általa az isteni biztonság. Fájdalmasan nyilvánvalóvá válik saját emberi törékenysége is: évtizedekkel később sem tudja feldolgozni annak a néhány hónapnak a szenvedését.

A gyógyító emlékezés, amelyet a szerző az olvasóknak kínál, valójában Sztehlo Gábornak szólna. Megindító felismerni, mennyi lelkigondozásra lett volna szüksége a beteg lelkésznek. A regény ezernyi szemszögből szólít meg, az olvasó szinte szellemnek érezheti magát, aki egyszerre és külön-külön is belép a több tucat szereplő világába, és rövid időre lelkileg eggyé válik velük. A légies, már-már hipnotikus nyelvezet erősíti ezt az élményt.