Emlékszem rá, pedig még nem jártam iskolába, amikor egy alkalommal hosszabb ideig fájt a torkom, és semmi sem használt. Egy este édesanyám a gerendáról lógó lámpából vett ki egy kevés petróleumot, majd belemártott egy libatollat. Édesapám lefogta a fejemet és a kezemet, édesanyám pedig a petróleumos tollal bekente a torkomat. Borzasztóan fájt – talán jobban, mint addig bármikor –, ám néhány óra múlva a torokfájásom elmúlt.

Már említettem, mennyire szerettem olvasni. Atyuskám házával szemben lakott egy első világháborús hadifogoly, aki a Balkánról került ide, és itt nősült meg. A feleségének vagy száz cowboyos, krimis és más hasonló, úgynevezett ponyvaregénye volt, amelyeket senkinek sem adott kölcsön. Tízéves lehettem, amikor egy villám csapott a kis, nádfedeles házikójukba. A szomszédok összefutottak segíteni az oltásban. Én felmásztam a szomszéd betonkerítésének széles tetejére, ahonnan egész éjjel a felnőttek által adogatott vödrökből locsoltam a tüzet. A háztető végül leégett, ám a Cernegórác mama attól kezdve egyedül nekem kölcsönözte a jobbnál jobb regényeket, amelyeket olvasás után kivétel nélkül vissza is szolgáltattam.

Sokadik csodálatos megmenekülésemként tartom számon azt az esetet is, amikor tizenöt éves koromban Budán, a Margit híd lépcsőin felfutva lendülettel rohantam a villamoshoz. Már szólt a csengő. A cipőm sarok- és spiccvasa megcsúszott a vizes betonon, és beestem a vágányra, közvetlenül a kerék elé, szinte vállmélységig. Hallottam, ahogy a kalauznő felsikolt: „Úristen!” A fejem a fél méterre lévő kerék felé fordult – amely megállt.

Mondják, hogy halálos veszedelemben egy pillanat alatt lepereg az ember egész élete. Velem is így történt: láttam magam kisgyermekként, láttam a szüleimet, a családot, a házunkat. Egyetlen pillanat alatt kilöktem magamat, és így életben maradtam. Azt hiszem, kevesen vitatnák, hogy mindez az Úristen oltalmazó kezének munkája volt.