Sötét történet ez. Gibea lakói szavakkal nehezen leírható, gyalázatos tettet követtek el: tömeges nemi erőszakkal gyaláztak meg egy asszonyt, aki nem élte túl a borzalmas éjszakát. A sérelem felfoghatatlan, a közösség döntése is az. A tényleges bűnösök kézre kerítésére tesznek kísérletet (13), de ezzel párhuzamosan már zajlanak a háborús előkészületek, soha nem látott egységben, teljes erőbedobással. Az ellenség ezúttal nem a kánaáni népek egyike, akik A bírák könyve szerint sorra mérték a csapásokat Izráelre. Ezek ellen, a valódi ellenséggel szemben a nép igazán sohasem forrt egységbe. Néha csak egy-két törzs ragadott fegyvert, máskor a sikeres küzdelem után azonnal szétszéledtek, vagy viszály robbant ki a harcosok között. Ezúttal teljes az összhang: kezdődjön harc Benjámin ellen. Ez tragédia. Héber Bibliánk finoman jelzi: a nép lassan rádöbbent, valami nagyon rossz történik közöttük. A legmegrázóbb ebben a történetben mégsem a nép viselkedése, hanem Isten ismétlődő jóváhagyása. Hisszük: a bűnbánat elmaradása szolgáltat erre magyarázatot. Ne engedjük megfoganni a bűnt, ha pedig bekövetkezett, legyünk készek megvallani azt, esedezzünk bűnbocsánatért! Talán elkerüljük a nagyobb tragédiát.

Jn 8,1–11 RÉ 712

A mai bibliai történet csataleírás. Találunk itt mindent, ami a háborúk szerelmeseinek figyelmét megragadja: haditervet, lesben állást, menekülést, üldözést. Aki inkább a békességteremtést tartja emberhez méltó elfoglaltságnak, viszolyog mindettől. Ráadásul itt testvér küzd testvér ellen, Izráel egyik törzse ellen folytat ádáz harcot a többség. Ezért végül mindenki vesztes. Lett volna más megoldás? Észre kell vennünk: ezekben a sorokban a megbocsátás lehetősége egyáltalán nem merül fel, itt a gyilkos ösztönök diadalmaskodnak. Talán ez a történet legnagyobb tragédiája. A bűn, a kétségkívül valóságos és elkövetett bűn miatt Isten a haragnak szolgáltatta ki az övéit, egy törzs majdnem megsemmisült, Izráel egészére pedig gyász borult. Mindennapi, megoldatlan sérelmeink ugyanilyen reménytelen küzdelmekké válhatnak. Munkahelyen, iskolában, családban ugyanez fenyeget. Egymásnak feszülünk, kijelentjük gőgösen, hogy velünk mi mindent nem lehet megtenni, pedig a diadalvágy nem megoldást hoz, csak elodázza a valódi megoldást jelentő, kényelmetlen döntéseket. Jó lenne megtanulni új lapot nyitni az életben, és elkezdeni írni az élet következő fejezetét: felülemelkedve, megbocsátva, Isten irgalmába kapaszkodva.

Jn 8,12–20 RÉ 292

Isten népe tragikus félreértésbe jutott, már megint, sokadszorra is. Bánkódnak, siránkoznak, ami nem lenne baj. A probléma az, hogy keservük nem bűnbánat, hanem egyfajta Isten-vád: miért pusztított el annyi embert az Úr Izráelből? Aki figyelmesen olvasta a megelőző, huszadik fejezetet, pontosan tudja: polgárháborút folytatott a nép, de talán még helyesebb ezt testvérháborúnak nevezni. Egymás ellen fordultak, szabályos hadjáratot viseltek. Ebben vagyunk nagyok mi is. Cselekszünk hebehurgyán, kapkodva, döntünk Isten akaratát meg nem tudakolva, máskor azt semmibe véve – aztán kesergünk és mellünket verve kérdezzük: miért? Miért nem sikerül semmi, miért fut zátonyra az életem, miért nem boldogulok a gyerekemmel, miért lett kudarc minden, amibe fogtam? Miért, miért, miért? A válasz, jobb esetben, halk és szelíd hangként szólal meg: azért, mert nem kerestél engem. Nehéz ezt megérteni, és még nehezebb együtt élni Isten Igéjének vádló igazságával. Viszont felemelő, felszabadító és boldogságot hozó bevallani mulasztásainkat és elkezdeni követni Isten hívó szavát. Akarjuk meghallani Urunk megszólítását, engedjük be életünkbe őt, számoljunk le az önfejűségünkkel! Jobb lesz vele.

Jn 8,21–29 RÉ 374

Jeremiás próféta könyvének nyitánya az elhívott embert és az őt szolgálatba állító Urat mutatja fel. Amikor prófétai elhívásról olvasunk, a kettőt mindig együtt kell látni: egyik oldalon az ember, aki tiltakozik, rugódozik, nem akar engedelmeskedni – mellette, felette pedig ott áll Isten, aki tudja, kit miért és mire választ ki. Az emberi reakció ennek az egyébként felemelő történetnek a leglehangolóbb része. Jeremiás nem akar próféta lenni. Nem akarja megélni a tökéletes alávetettség állapotát, amikor még szavainak sem lehet ura. Nem azt szólja ettől kezdve, amit kigondol, mint minden más földi halandó, hanem azt, és azt egyedül, amit Isten a szájába ad. Nem beszél: Igét szól. Megéljük ezt, megértjük ezt mi is. Szeretünk, helyesebben szeretnénk uralkodni, ha már máson nem tudunk, legalább saját sorsunkat, életünket jó volna kézben tartani. Megpróbálhatjuk ezt, ideig-óráig talán sikerül is, de aztán rá kell jönnünk: jobban járunk, ha beadjuk a derekunkat. Tiltakozás ide vagy oda, Isten prófétává akarta tenni Jeremiást, és így Jeremiás próféta lett. Valljuk: egy hajszál sem eshet le fejünkről Atyánk akarata nélkül (HK 1) – tegyük hát kezébe sorsunkat!

Jn 8,20–36 RÉ 761

Prófétai szolgálatának elején Jeremiás szembesít: Izráel nem maradt meg Isten szeretete mellett. Az egy, igaz, szabadító és gondviselő Isten helyett a kánaáni istenségek, helyesebben tehetetlen nem-istenek, istenpótlékok felé fordult. Tette ezt az a nép, amely megtapasztalta az Úr szeretetét. A választás kézzelfogható döntésnek tűnt, mert ezek a kultuszok termékenységet, könnyen megragadható támogatást ígértek, vagyis: lesz termés, gyarapodás, ha Baalt imádod! Csakhogy Izráelnek volt saját tapasztalata, az ősi hagyományok ezt próbálták emlékezetben tartani. Ezek az egyiptomi szolgaság hátrahagyásáról, az ígéret földjének birtokba adásáról szóltak, emlékeztetve minden nemzedéket: Istennel járva megoldódnak a reménytelen helyzetek. Izráel szabadítóját vetette meg, bár még a pogányok között sem fordul elő, hogy egy nép istent cserélne, „pedig azok nem is istenek” (11). A lecke érvényes ma is: kudarchoz vezet, ha az élő Isten helyett fát és követ választasz. Jézus élő vizet ígért, Lelket, de ez sem kellett (Jn 7,39). Az ember megy a feje után, ész, belátás nélkül kergetve istenféleségeket. A mi Urunk azonban nem változik, évezredek óta ugyanazt kínálja. Önmagát. Válasszuk őt, életet nyerünk általa. Örök életet.
Jn 8,37–47 RÉ 210

Régi magyar tapasztalat, hogy a jó napok után ránk köszönt a nyomorúság. Cinikusan mondják a huhogók, már előre: „Meglesz ennek a böjtje!” A mai választott Ige alapján csettinthetnénk: lám-lám, a régi bölcsességet a Szentírás is alátámasztja! Rossz hír: nem, a Biblia egyáltalán nem erről beszél. A jó napokkal nincs semmi probléma. Ezek az idők Isten gondoskodásának különleges pillanatai, amikor az ember a kiáradó áldást tapasztalja meg. A békés napokban Isten jelenlétét kézzelfoghatónak érezzük, és ez csodálatos ajándék. A gond az emberrel van, aki nem tud mit kezdeni a jóval. Ilyenkor hirtelen feledékennyé válunk, már nem emlékezünk arra, hogy amit elérünk, az nem robotolásunk eredménye, hanem a kezeink munkájára adott áldás gyümölcse. Elkezdünk büszkévé válni képességeinkre, javainkra, testi állapotunkra. Kényelmünkben felcserélhetőnek tekintjük Istenünket, vagy ami még rosszabb, egészen elfelejtjük őt. Többé már nincs szükség rá. Ilyenek vagyunk, célt tévesztett emberek, de Istent feledve az élet egyetlen igazán biztos pontját hagyjuk hátra. Népi bölcsességek idézgetése helyett ideje meghallani a próféta szavát: „Térjetek meg, elpártolt fiaim!” (14)
Jn 8,48–59 RÉ 797

Mai Igénk a nyomorúságban Istent kereső embernek ad eligazítást. Két rossz és két jó hírt tartogat ez a fejezet. Az első rossz hír: az Urának hátat fordító embert előbb-utóbb utoléri a pusztulás. A második: Isten célt tévesztett népe hiába szaladgál korábban biztosnak hitt megoldásait kergetve, végül fel kell sóhajtania: „Jaj nekem, összeroskadok!” (31) Szomorú szembesítés ez, kijózanító. A csapás fenyegető réme egykor a babiloni hódítók képében lopakodott Izráel felé, Jeruzsálem lakói pedig elkezdték érezni tehetetlenségüket. Ismerjük ezt, és azt az állapotot is, amikor a tehetetlenség helyébe reménytelenség lép. Azonban két jó hírrel sem maradhatunk adósak. Az első: Isten lát és hall. Látja a hitehagyást, a bűnt, a csapás nyomán felzokogó jajkiáltás pedig fülébe jut. A második: aki kész megtisztítani szívét, attól Urunk sem fordul el. El lehet távolítani az útból életünk bálványait, elkezdhetünk őszintévé válni, sőt: még Isten törvényét is komolyan vehetjük ezután. Bizonytalanságban, megbénító félelemben nem lehet élni. Isten közelében, az atyai ölelésben viszont reményt találunk a legnagyobb veszedelem és a már bekövetkezett nyomorúság idején is.

Jn 9,1–12 RÉ 713