... magára marad a bántalmazott a borzalmas titokkal, ha nem tud megnyílni valaki előtt. De kinek mondja el, mi történt, ha az anyja nem hisz neki? Lehetetlennek tartja, hogy a férje a saját lányukkal azt teszi, amit a gyerek mond. Borzad attól, hogy belegondoljon, nem akarja észrevenni, hogy baj van a házasságukkal. Menekül a tények elől. Talán a gyerek hazudozó, csak kitalálta azt a szörnyűséget. Nem mer kiállni, utánajárni, hogy kiderüljön az igazság.

A lelkigondozó előtt ül könnyek között a középkorú vagy idősebb asszony, kezét tördelve, akadozva beszél a harminc–negyven évvel ezelőtt átélt csalódásról és arról, hogy az anyja akkor nem védte meg. Kibontakozik a család tragédiája: tagadás, nyugtató, alkohol, depresszió, válás, öngyilkossági kísérlet, leszázalékolás – ki hogyan tudta túlélni. Az ilyen áldozatok egy része sértetten ül a mi templompadjainkban is. Mert Isten sem védte meg őket. Miért engedte megtörténni? Az elkövetők pedig talán egy másik templomba járnak…

Meg kell tanulnunk felnőni, egészséges felnőtté válni (ld. 1Kor 3,1–3). Kinyílni az emberi fájdalmak előtt. Mert a gyermek, a kamasz, ha verik (néha csak becsmérlő, gyilkos szavakkal), ha idegesen elhajtják, leintik mint zavaró körülményt, vagy egyszerűen elhanyagolják, levegőnek nézik, szabadidős foglalkozásnak tekintik, a legtöbbször nem hisz a saját ösztönös érzéseinek – hamis bűntudata támad attól is, hogy létezik, értéktelen, zavarja a felnőttet. Gyermekként elhiszi a hazugságokat, amelyeket a felnőttek mondanak. Bízik bennük. (Ha valakinek folyamatosan hazudnak, egy idő után elhiszi.) Azok pedig önmaguknak is hazudnak, ezért nincs bűntudatuk.

A szabadulás ebből a kilátástalan zsákutcából az, ha a bántalmazott meg tudja tenni az első lépést, és megnyílik valaki előtt, ki meri mondani, mi történt vele, milyen hatalmas terhet cipel. Ehhez bizalmas kapcsolat kell egy felnőttel, aki tud és akar segíteni. Aki hisz neki, hitelesíti az érzéseit, hogy nem vele van baj, nem ő a hibás, amiért azok megtörténtek vele. Mert amíg úgy tekint vissza, hogy még mindig egyetért azokkal, akik rosszul bántak vele, vagy azokkal az eseményekkel, amelyek érzelmileg megnyomorították, addig nem tud továbblépni.

Ki kell nőni a gyermekkorból ahhoz, hogy gyógyuljon a bántalmazásból. A hamis önvádból fel kell épülni a helyes önértékelésre, hogy megerősödött önbizalommal és hittel végül eljusson a tudatos megbocsátásig. De van-e olyan testvér, aki imádkozik a szenvedőért, és értő figyelemmel vállalja ezt a hosszú lelki kísérést?