Ravasz László mondása szerint sorsunk emlékezetünkben van megírva: „Mondd meg nekem, mire emlékszel vissza, s én megmondom, ki vagy.” Hasonló gondolatot fogalmazott meg majd fél évezrede Tinódi (Lantos) Sebestyén Krónikája ajánlásában: elődeinkről és tetteikről megemlékezni gyönyörűség, hiszen az ő emlékezetük köti össze a ma élők nemzedékét az előzőkkel.

Nekünk, református magyaroknak különösen nagy gyönyörűségünk – és kötelességünk! – emlékezni és emlékeztetni hitvalló elődeink tetteire, tanúságtételeire, mert hitet és erőt nyerhetünk tőlük önmagunk jobb megismeréséhez, egyben buzdító példát adnak mindennapi életünk küzdelmeihez.

Ezért emlékezünk a magyar protestáns gályarab prédikátorok történetére, akiket háromszázötven évvel ezelőtt, 1676. február 11-én szabadított ki a nápolyi alkirály gályáiról Michiel Adriaenszoon de Ruyter holland admirális. A Habsburg-ház és a magyar nemzet négy évszázados közös történelmének egyik mélypontját jelentette az abszolutista, németesítő és ellenreformációs szellemű bécsi udvar és a hazai katolikus klérus által a „Wesselényi-összeesküvés” megtorlása végett indított 1673–74-es koncepciós persorozat a protestáns lelkészek ellen.

A Pozsonyban felállított különbíróság felségsértéssel, hazaárulással, istenkáromlással és a katolikus egyház megsértésével vádolta őket, egyben követelte „bűneik” beismerését és áttérésüket a katolikus hitre, lelkészi és tanítói hivataluk letételét. A hitükhöz végsőkig ragaszkodó lelkészeket a vésztörvényszék fő- és jószágvesztésre ítélte, de I. Lipót király visszariadt a több száz halálos ítélet aláírásától, így büntetésként maradt a börtön vagy a száműzés.