Lelkészcsaládban nőtt fel, erős gyülekezeti háttérrel. Hogyan formálta mindez a hitét?

Az imádság, a keresztyén értékrend, az istentiszteletek és gyülekezeti alkalmak a mindennapok részét képezték. Nővéremmel előbb ismertük meg a bibliai történeteket, mint például a Grimm-meséket, és ezek a példázatok, tanítások sokat jelentettek nekünk már gyerekként is. De még jobban formált az, ahogyan a szüleink a rájuk bízottakhoz fordultak. A gyülekezet szinte a családunk részévé vált, gyakran jártak át hozzánk, így természetessé vált számomra a közösséghez tartozás. A szüleim hite abban is példát mutatott, hogyan lehet megküzdeni a nehézségekkel: ha valamit épp nem értünk is, utólag felfedezzük benne Isten vezetését. Ez az egész életemre nézve hatalmas nyugalmat és kiegyensúlyozottságot ad: tudom, hogy az Atya gondoskodik rólunk, csak akkora terhet tesz a vállunkra, amekkorát elbírunk, és erőt is ad hozzá.

Milyen konkrét helyzeteken segítette ez át?

Tizennégy éves voltam, amikor az édesapám elveszítette a látását, azonban ez nem törte meg a hitünket: nem kerestük a miérteket, hanem hittünk benne, hogy Isten tervében ennek is megvan az oka. A család alkalmazkodott a helyzethez, apa pedig azóta is szolgál. Jobban megviselt, amikor a kisfiunk koraszülöttként érkezett a világra, de Isten megacélozott: tisztán emlékszem, ahogy egy imádság után odamentem az inkubátorhoz, és azt mondtam a kisfiamnak: – Jól van, Mirkó, most összeszedjük magunkat, mert mielőbb haza akarunk térni. – Abban a pillanatban a legtermészetesebbnek éreztem, hogy erőt kapunk ehhez, és így is történt, ő pedig gyönyörű, okos kisfiúvá cseperedett. Ma már látom, Isten ebből a helyzetből is kihozta a legjobbat: a három hét, amit a kórházban töltöttünk, lehetőséget adott jobban beletanulni az anyaságba.

Hogyan terelte Isten a pályáján?

Hat évig foglalkoztatott a Debrecen-Nagytemplomi Református Egyházközség kommunikációs és turisztikai referensként, majd ezzel párhuzamosan a Magyar Református Szeretetszolgálat kötelékében is dolgozni kezdtem. A két munka sok logisztikát és energiát igényelt, a férjemmel pedig már szerettünk volna gyermeket, ezért úgy éreztem, választanom kell a kettő közül.

Sokáig vívódtam, mert nagyon szerettem a debreceni munkatársaimat, aztán egy vonatúton folytatott beszélgetés megerősített abban, hogy a szeretetszolgálat mellett döntsek. Az Isten pedig megáldotta ezt a döntést: miután egy állásom maradt, hamarosan családdá váltunk. A szeretetszolgálat rengeteg területen munkálkodik.

Melyik misszió áll a legközelebb a szívéhez?

Nagyon megérint a Karácsonyi álom program, amelyben rászoruló gyermekek kívánságait lehet valóra váltani. A Diaconia márkánkat innovatív jellege miatt emelném ki: sok embernek ad munkát, akik gyönyörű termékeket készítenek. Nemrég új területbe is beleláthattam: könyv készült a huszonöt éves börtönlelkészi szolgálatról. Segítettem ennek a lektorálásában. Ez a misszió sok mindenre rávilágított az előítéletekkel kapcsolatban: értékes emberek is hozhatnak rossz döntéseket az életükben, nem szabad lemondani róluk. Szívesen dolgozom együtt a kutató-mentő csapattal is: néha földrengés helyszínére utaznak, legutóbb pedig egy combnyaktörést szenvedett idős nőnek segítettünk kijutni otthonából. Örömmel tölt el, hogy a szeretetszolgálat csapatával mennyire egyszerre tudunk mozdulni a bajban, ha kell, este tízkor is kisbuszba ülünk és indulunk. Lendületet tud adni a mindennapokban, hogy nemcsak íróasztal mögül akarjuk jobbá tenni a világot, hanem valódi lépéseket teszünk.

A zene is fontos szerepet tölt be az életében.

A fehérgyarmati művészeti iskolába jártam: megtanultam zongorázni, majd orgonálni és hegedülni is, és már kilencévesen kántori szolgálatot végeztem. Később a debreceni Nagytemplom orgonáján is gyakran játszottam a látogatócsoportoknak. A zene ma is az életem része: a kisfiammal egyik kedvenc játékunk, hogy felcsapja az énekeskönyvet, és én abból hegedülök neki.