Amicitia semper cara est, a barátság mindig drága, miként a felebarátság is – de a kettő nem ugyanaz. Barátunk nem sok lehet, az igazi ritka, mint a fehér holló, de felebarátunk akadhat rengeteg. Azonban a főnév elsődleges jelentése ellenére ők sem csak félig vagy félig-meddig barátok, hanem egészen azok. Ez a régies kifejezés még a XIV. századból származik, és a másik felet, azt az embertársat jelenti, akivel ketten együtt alkotunk egészet.

Az a felebarátom, akinek a segítségére sietek, ha bajba kerül, de ő is ugyanígy, ily módon egymás nélkül csak félemberek vagyunk, vagyis a bajban leszünk ketten egy egész, igazán egészséges emberré. Tehát bármikor bárki lehet a felebarátom, aki rám szorul vagy akire rászorulok.

„Ki az én felebarátom?” – kérdezte Jézust egy törvénytudó, mire a Mester az irgalmas samaritánus történetével válaszolt neki. Eszerint csak az irgalom tehet felebaráttá. A történetből az is kiderül, hogy egymásra vagyunk utalva. Az individuumok korát éljük, vagyunk, „mint minden ember: fenség, / Északfok, titok, idegenség, / Lidérces, messze fény”, de előbb-utóbb rászorulunk egymás jóakaratára, segítségére, szeretetére.

Sajnos erről gyakran megfeledkezünk, és miképpen a pap és a lévita, jócskán találunk indokot arra, hogy elmenjünk a rászoruló mellett. Pedig ha összefognánk egymással, mennyországgá válhatna még a többnyire magunk kreálta földi pokol is, mint abban a kis történetben, amelyben mind a mennyországban, mind a pokolban megterített asztalok állnak roskadásig rakva étellel-itallal, és fura, rendkívül hosszú evőeszközökkel. A mellettük elöl összekötözött kezű emberek ülnek. Utóbbiban mégis éheznek és szomjaznak, mivel nem tudják a szájukhoz emelni a mérhetetlenül hosszú kanalat és villát, míg a mennyországban egymást etetik a felebarátok, akik szemben ülnek egymással. A felebarátság lényege ugyanis egymást kiegészíteni, segíteni, két félnek egy egészet alkotni.

Az irgalom természetesen az Isten ajándéka, de a többi rajtunk múlik. Ahol irgalmasságot gyakorolnak, ott Jézus és az Isten országa is jelen van. Már egy jó szó, egy simogatás is felebaráttá tehet valakit. A jó szónál csak a mosoly a még rövidebb út a másik ember szívéhez.

Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek, ez pedig gyógyír a test és a lélek számára, és minél inkább így van, annál elviselhetőbb, sőt barátságosabb lesz az életünk, mert annál több felebarátunk lesz. Akinek pedig sok van, az könnyebben boldogul az életben, mert sűrűn van alkalma kinyújtani mások felé a kezét és adni valamit. Jézus Krisztus szerint pedig nagyobb boldogság adni, mint kapni.

A régi mondás szerint: „aki könyörül a szegényen, az Úrnak ad kölcsön”, annak, aki még soha senkinek sem maradt adósa! És minden bizonnyal jobb felebarátok közt élni, mint hideg, rideg, barátságtalan világban – merjünk hát egymásnak azok lenni!