(31) „...mit tesznek majd akkor, ha eljön a vég?!” (Jer 5)

Hazugságot szóló próféták és hatalmaskodó papok semmi jót nem vetítenek előre. Mégis hiba lenne a fejezetünkben megszólaló ítéletet egy „fejétől bűzlik a hal!” legyintéssel elintézni, mert Jeruzsálem bűnében nem csak a vezetők vétkesek. A próféta keserűen jegyzi meg: ha lenne olyan, aki a törvény szerint él, Isten megbocsátana a városnak (1)! Az Úr vádol ebben a részben, Izráel pedig megátalkodottan, mint egy durcás gyermek, hallgat, sem intés, sem csapás alatt nem akar megtérni. Az ítéletre váró Izráel a próféta felfogása szerint egyszerűen istentagadó. Aki képes Istent semmibe venni, kihagyni a számításból, ma is az – akkor is, ha sohasem mondja a bolonddal együtt: „Nincs Isten!” (Zsolt 14,1; 53,2) Az Úr a tőle elforduló nép felett mondott ítéletet. Jeremiás nem hagy kétséget: aki elhagyta őt, azt bizony számonkéri. Nehéz ebbe beletörődni, amikor rajtunk a sor. Elhagyjuk őt minden alkalommal, amikor kihagyjuk terveinkből, számításainkból, nem engedjük be az életünkbe, amikor szégyelljük az evangéliumot, és nem vesszük komolyan gyermekünk hitben nevelését. Végül Isten nem része már sem ünnepnek, sem hétköznapnak, és mi csodálkozunk, ha végül számonkér.
Jn 9,13–17 RÉ 147

(11) „Az Úr haragja tölt el engem, nem tudom már magamban tartani.” (Jer 6)

Borzalmas képek ezek. Egy hadjárat pereg le szemünk előtt, az első riadótól a kiégett, lakatlan pusztaságig nézhetjük végig a filmet. A háborút így, egyben kell látni. Nem torzíthatják el figyelmünket pillanatnyi sikerek, a semmiből felbukkanó hazafias érzések sem. Elképzelhetők menet közben magasztos pillanatok, és néha az egyik fél győztesnek is tekintheti magát, de a háború végső mérlege nem lehet pozitív. Jeremiás nem riogat, hanem határozottan, szenvedélyesen figyelmeztet. És hiába. Tenyerét a fülére tapasztó népet nem lehet szavakkal meggyőzni, a szemét szorosan összeszorító embert nem borzasztják el a szörnyű képek. Aki bezárja szemét, nem látja a jeleket. Ezért csikorgatja fogát dühében a próféta, ez mégsem az ő haragja, hanem Istené. Az Úr egy darabig eltűri a dacoló népet, gondoskodik intésről is, de türelmének van határa. Egy pillanatban parancsot ad a pusztításra (6), és már nem segít semmi, sem rettegés, sem gyász (26). Isten sokáig vár, kínál szabadulást, feltárja a megtérés útját, de végül mindig megperli a maga ügyeit választottjaival. Az önmagát szándékosan megvakító és süketté tevő néppel, a prófétai szó és a figyelmeztető Ige megvetőivel, lássuk be, nem lehet mit kezdeni.
Jn 9,18–23 RÉ 617

(10) „...idejöttök, és megálltok előttem ebben a házban, amelyet rólam neveztek el, és ezt mondjátok: Megszabadultunk!” (Jer 7)

A jeruzsálemi templomban vagyunk, azon a helyen, ahol Istent segítségül kell hívni. Ott a nép, ott van a szólásra emelkedő próféta is, mi pedig némán szemléljük az eseményeket. A téren jövő-menő emberek, ráérősen beszélgető papok, áldozati állatokat végzetük felé vezető-lökdöső izráeliták, Jeremiás pedig mintha egyetlen szót ordítana bele a zsibvásárba: miért?! Szabadulást kerestek ezek az emberek, meg persze életük gondjainak megoldását, és a megszokás is idehozta őket. De Isten mindenkitől, aki szent színe elé merészkedik, ugyanazt kérdezi: miért vagy itt? Van valami konkrét kérdésed? Kérésed talán? Úgy érzed, megérdemled, amit kigondoltál, csak „biztos, ami biztos” alapon egy kicsit meg akarod zsírozni a folyamatot? Gondolod, bebiztosíthatod a sikert, belekényszerítheted Istent az istentelen vállalkozásaidba, és így sikerre vihetsz bármit? Aki efféle indulattal közelít az Úrhoz, annak számolnia kell az Örökkévaló következő kérdésével is: minek nézel te engem? Értsük meg ezekből a versekből, hogy az élő Isten nem csapható be. Csak a bálványoknál próbálkozhatsz ilyesmivel, azok úgyis süketek, vakok és némák.
Jn 9,24–34 RÉ 209

(7) „Még a gólya is, az égen, tudja költözése idejét…” (Jer 8)

Több vagy-e az oktalan állatnál? Sértő kérdés. Persze, hogy többet érek! Ha azonban mélyen belegondolunk, kiderül, számtalan területen óriási a hátrányunk az állatokkal szemben. Egy csomó gerinces gyorsabb az embernél, képes víz alatt élni, repül: csupa olyasmi, ami láthatatlan erővel vonz minket, de csak olcsó és elég nevetséges eredménye van próbálkozásainknak. Mert Isten őket olyannak formálta, az embert pedig ilyennek – vagy a természet tette ezt, ha valaki nagyon modern szeretne lenni. A próféta azonban nem efféle külső jegyek alapján mutat rá népe gyengeségére; ez csak még fájdalmasabbá teszi szavai igazságát. Ember sohasem fog segédeszköz nélkül repülni, mint a madár, és víz alatt tartózkodni, mint a tengeri állatok. Ha ez felkavar valakit, az súlyos problémára utal: aki delfinnek képzeli magát, vagy nevetséges lesz, vagy vízbe fullad. De Jeremiás továbbmegy: egy gólyának több esze van, mint az Isten útját hátrahagyó embernek! A madár tudja, merre visz a biztonságba vezető út, és nem tér le róla. Mi erre vagyunk képtelenek. Tudja az ember, mit vár tőle Isten, mégis hátat fordít alkotójának. Így araszol lassan, biztosan a pusztulás felé.
Jn 9,35–41 RÉ 749

(9) „Zokogva siratom a hegyeket, gyászolom a puszta legelőit…” (Jer 9)

Mindig, soha. A legelkeseredettebb ember szavai ezek, aki a lelke mélyén maga is tudja, amit állít, úgy, abban a formában nem igaz. Mindenki házasságtörő, mindenki rá akarja szedni a másikat… Olyan ez, mint a kihűlt szerelem, amikor a szakításkor elhangzik a kíméletlen és hazug tőmondat: sosem szerettél! Innen már nehéz visszatáncolni. Isten és Izráel kapcsolata eljutott ehhez a végső ponthoz, nincs tovább. A próféta ennek tanúja, ezért nem mondhat mást: mindenki gonosz, senki sem térhet ki Isten jogos büntetése elől. Jeremiás látja ezt és gyötrődik. Zokog: eljött a halál órája, a siratás ideje. Nem ünnepel, nyoma sincs szavaiban „az én megmondtam előre, hogy ez lesz” önelégültségének. Izráelt Isten pusztulásra ítélte hűtlensége miatt, és nem menekülhet, de ez nem öröm, itt csak egyetlen bölcsességnek maradt hely. Az szólalhat meg, aki felismeri: Isten „szeretetet, jogot és igazságot” teremt a földön (23), mindenáron. Ezt addig kell komolyan venni, amíg tart a kegyelmi idő. A szerető, hűséges, igazságos Isten mindent értünk adott, nekünk pedig válaszolni kell. Ha Urunk szeretetére szeretettel, hűségére hűséggel felelünk, még a mennyben is öröm lesz. Ha nem… akkor jöhet a gyász.
Jn 10,1–6 RÉ 291

(12) „Az Úr ereje alkotta a földet, az ő bölcsessége szilárdította meg a világot, az ő értelme feszítette ki az eget.” (Jer 10)

Hitványság. Magyar nyelvünkben talán ezzel adhatjuk vissza a legegyszerűbben a bálvány szó értelmét. Nem jó semmire, üres és értelmetlen. A bálványszobornál csak egy dolog hiábavalóbb: a hódolat, amellyel az ember reménykedő, csodaváró szíve odafordul az élettelen kőhöz, fához, eszméhez, ideológiához. A bálvány nem segít. A szabadító Isten, a megváltásunkért Fiát feláldozó Atya viszont nem tagad meg tőlünk semmit. Mit mondhat a próféta, látva maga körül a bálványimádás millió jelét; és mit mondhatunk mi, amikor a modern ember bálványai áradnak felénk szekularizált városaink tereiről? Egyetlen megoldás van: meg kell vallani hitünket. Ezt tette Jeremiás, és előttünk is ez az egy út áll. Életünk bálványai ma is kétfélék: egyrészt ezek pogány kitalációk, ember fabrikálta álvalóságok, amelyekbe készséggel veti bizalmát a jelen embere is; másrészt ma is elhisszük, hogy Isten közelebb kerül hozzánk, ha az aranyborjúhoz hasonlóan (2Móz 32) kiábrázoljuk valamiképp. Szoborba öntjük, merevítjük, teljességének egyetlen részletét kidomborítjuk, ezzel életünk más területeiről végérvényesen kizárjuk őt. Csakhogy Isten él, ő véghetetlen lét. Hiszed-e ezt?
Jn 10,7–10 RÉ 284

(14) „...ne imádkozz ezért a népért, és ne mondj értük esdeklő imádságot!” (Jer 11)

Áldás. Istentiszteletünk elválaszthatatlan része, a keresztelőtől a temetésekig a gyülekezetben minden alkalommal elhangzik. Áldás nélkül nincs liturgia. Amiről kevesebbet beszélünk: a bibliai gondolkodáshoz az áldás mellett az átok is hozzátartozik. Az ősatyák korától kezdve az élettől búcsúzó nagy emberek áldást mondtak, ha nem előbb, hát halálos ágyukon. Jeremiás arra emlékeztet, hogy az áldás nem a végrendelet része, és nem is a gyülekezet elbocsátásának kedves módja, hanem istenkapcsolatunk következménye. A bibliai képlet egyszerű: ha megtartod Isten szövetségét, élvezheted az Úr áldásait, ha hátat fordítasz a szövetségnek, átokban lesz részed. Áldás és átok folyamatosan kíséri a Teremtő előtt álló ember életét (5Móz 28). Világos beszéd ez, talán nem is érdemes semmit hozzáfűzni. Mózes könyveiben találunk átkokat bőséggel (5Móz 27,15–26; 28,15–68), mert Izráel egykor tudta, hogy áldásról átok nélkül beszélni durván egyoldalú. Az átoktól nem félni kell, el kell kerülni. Hűséggel, Isten szövetségének megtartásával, az Úr segítségül hívásával, Krisztus keresztjének elfogadásával maradunk belül Isten szövetségén – ott az átok az áldásnak adja át a helyét.
Jn 10,11–15 RÉ 766