Hívő családból származik?

Alapvetően igen a válaszom, viszont nem a klasszikus értelemben. Nem jártunk minden vasárnap templomba, inkább csak ünnepekkor, nem imádkoztunk minden étkezés előtt, mégis hívőnek tartom a családomat. Édesanyám mindig igyekezett átadni nekünk a keresztyén értékeket: azt, hogy Isten létezik és szeret minket, hogy ő mindig meghallgat. Egészen kicsi koromtól kezdve jártam hittanra, nem azért, mert kötelező lett volna, hanem már akkor tudtam, hogy ezt szeretném, és ennek teret is adtak.

Mikor fogalmazódott meg önben először, hogy lelkész szeretne lenni?

Meglehetősen hosszú folyamat eredményeképpen alakult ez ki. Amikor 2021-ben felvettek a teológiára, még azt mondtam, biztosan nem lelkész szeretnék lenni. Inkább visszahúzódó alkatnak jellemezném magamat, ezért nem gondoltam, hogy alkalmas lennék kiállni emberek elé, és Isten Igéjét hirdetni. Ahogy elkerültem otthonról és elkezdtem önállósodni, fejlődni, egyre többet gondolkoztam ezen. Végül három év után átjelentkeztem lelkész szakra. Azt mindig is tudtam, hogy az életemmel valamiképpen Istent szeretném szolgálni, csak azt nem, hogyan. El tudtam volna képzelni magam szociális segítőként, de a lelkészség három évvel ezelőttig nem fogalmazódott meg bennem.

Valamilyen meghatározó esemény mozdította ebbe az irányba?

Leginkább életszakaszt tudnék mondani, amely átbillentett erre. A lelkészi hivatás olyasmi, amibe nem lehet fél lábbal beleugrani: mindenképpen szerettem volna biztos lenni magamban, mielőtt átjelentkezem. Három éve vesztettem el az édesapámat, és ez hatalmas mélypont volt mind a mindennapjaimban, mind a hitéletemben. Sohasem szűntem meg hinni Istenben, egyszerűen csak nagyon haragudtam, nem értettem, miért történt. Úgy éreztem, mintha tengerben lennék, és bármennyire kiáltozom Istenhez, egyszerűen nem hallgat meg. Szerettem volna továbbhaladni az életemben, de valahogy nem jutottam egyről a kettőre.

Aztán teltek a hónapok, a gyászom kezdett kicsit elhalványulni, és akkor láttam meg, hogy rosszul gondolkoztam a történtekről: Istennek nem is feltétlenül állt szándékában engem kihúzni a vízből, inkább az, hogy megtanítson benne úszni. Amikor csodákról beszélünk, sokaknak a spontán gyógyulások jutnak eszükbe, de én ezt a lelki gyógyulásomat is annak tekintem. Ez az út volt az, amely feltette az i-re a pontot, itt éreztem meg, hogy az egész életemmel őt szeretném szolgálni, mert Isten arcvonásai ott vannak a fájdalmakban is, az ő szeretete mindent átölel.

Mit gondol a hit szerepéről a fiatalok körében, mi a tapasztalata erről a környezetében?

Úgy látom, a korosztályomnak jó valahova tartozni, szeretik, ha találnak olyan közösséget, amelyhez kapcsolódhatnak. Sokaknak szerintem ezt is jelenti a hit: van hova hazamenni – ha olyan gyülekezet áll mögöttük, amelyben látják az identitásukat, vagy olyan lelkipásztor, akit közel éreznek magukhoz. Még ha gyengének gondoljuk is magunkat, és megpróbáltatások érnek, sosem ezek határoznak meg bennünket, hanem az, hogy Krisztushoz tartozunk, ő megváltott minket, általa szabadok lehetünk. Ez szerintem rendkívüli erőt ad a mai világban, és ezáltal lehet itt, a földön is olyan közösségünk, amelyre számíthatunk, támaszkodhatunk.

Hogyan jelenik meg a hite a hétköznapi döntéseiben?

Elsősorban a mindennapi imádságaimban. Isten annyi mindenre választ ad, ha imádkozunk hozzá! Bármilyen nehézséggel szembesülök, vagy kérdésem támad, ezekben is folyamatosan irányt mutat. Öt éve fogalmazódott meg bennem, mennyi mindenért lehetek hálás, hány olyan helyzetet éltem meg, amelyek egyszerűen rámutattak az Úr munkájára, és hányszor megválaszolta az imádságaimat. Szerettem volna emlékezni ezekre a pillanatokra, ezért nekiálltam imádságoskönyvet vezetni. Először mindennap írtam bele, de manapság leginkább a nagyobb imáimat jegyzem fel. Jó érzés most már öt évre visszatekinteni, hogy tényleg milyen csodálatos Isten, mennyi mindenen át tud segíteni.