A hercegszöllősi zsinat 1576-os gyűlése a dunamelléki reformátusság történetében nem csupán afféle „lelkész-összejövetel” volt, hanem az egyik első olyan alkalom, amikor a református közösség a magyarországi török hódoltság területén belül saját normarendszert alkotott. Az ország három részre szakadásának következményeként a közösségeknek – gyakran elszigetelve a központi hatalomtól – alulról kellett megszervezniük egyházi életüket és szolgálatukat, miközben a reformáció helvét ágának tanításaihoz kötődtek.

A több szerző írásait egybefogó jubileumi emlékkönyv levéltári forrásokra építő, értelmező tanulmánykötet. A történeti áttekintések, a kánonok elemzései és a függelékben közölt szövegek együttese azt jelzi, hogy a szerkesztői szándék nem csupán a múlt felidézése, hanem annak olvashatóvá és továbbgondolhatóvá tétele. A kötet külön értéke, hogy a történeti bemutatás mellett teret enged teológiai, egyházkormányzati és lelkipásztori nézőpontoknak is, így nem egyetlen hangon szólal meg, mégis egységes kérdésfelvetés alapján halad: miként alakult ki az a közösségi és szervezeti rend, amelyet ma dunamelléki reformátusságként ismerünk.

MOHÁCS UTÁN

A hercegszöllősi zsinat olyan kiindulópont, amely hosszú és töredezett történelmi folyamat sűrűsödési pontjaként értelmezhető, hatása pedig túlmutat a Dunamelléki (akkori nevén: Baranyai) Református Egyházkerület határain. A kötet tanulmányai érzékletesen rajzolják meg azt az ívet, amely Mohács után, a hódoltság viszonyai között formálódó egyházi életből indul, ahol a gyülekezeteikben maradó lelkipásztorok egyszerre jelentettek hitbeli és közösségszervező támaszt híveiknek. A török uralom, majd a Habsburg-ellenreformáció, a gályarabsors, később a türelmi rendelet, a XIX. századi megszilárdulás, majd a XX. század megpróbáltatásai mind azt mutatják, hogy a Dunamellék története inkább újrakezdések sorozata, mintsem egyenes vonalú fejlődés.

Az előszót jegyző Trócsányi László rektor így fogalmazza meg ezt a távlatot: „Az embernek szüksége van útmutatóra, ahogy arra szüksége volt 1576-ban Hercegszöllősön, ugyanúgy szükségünk van ma is” – írja. A történelmi áttekintés ugyanakkor nem pusztán események láncolata, hanem emlékezeti tér is, amelyben a kezdet jelentősége újra és újra felidéződik. Földváryné Kiss Réka szavaival: „A kezdet sosem válik megmerevedett múlttá, emlékké. Még akkor sem, ha már rég eltávolodtunk tőle. A kezdet – bármilyen önellentmondásos is a gondolat – mindig megmarad jelen időnek.” E kettős nézőpont együttese teszi érthetővé, hogy a Hercegszöllősi Kánonok olyan örökség, amely a dunamelléki református identitás egyik máig ható forrása.

NEM DOGMA

A kötet egyik legfontosabb felismerése, hogy a Hercegszöllősi Kánonok nem hitvallásként vagy dogmatikai összegzésként születtek, inkább a hódoltságban szolgáló lelkipásztorok mindennapi működésének rendjét kívánták szabályozni. A zsinatot Veresmarti Illés püspök hívta össze, a résztvevők névsora azonban csak részben ismert. Annyi bizonyos, hogy mintegy negyven prédikátor egyetértett a megfogalmazott pontokkal és aláírta a kánonokat. A dokumentum tehát eredendően nem teológiai deklaráció, inkább szolgálati és közösségi útmutató volt, amely később identitásképző hivatkozási alappá vált.

„A zsinati végzés nem véleménynyilvánítás, hanem elkötelezés” – fogalmaz tanulmányában Bogárdi Szabó István, rámutatva arra, hogy ebből a gyakorlati kezdetből bontakozott ki a dunamelléki egyházszervezet önálló arculata. A kötet ugyanakkor nem hagyja figyelmen kívül azokat a nyelvi és teológiai vitákat sem, amelyek e folyamat hátterében húzódtak.