Kisbaba jött vendégségbe. Emlékszem a tanulmányokból, meg a saját gyerekem pici korából: se túlbeszélni nem szabad őt – hadd kezdeményezzen, gügyögjön, keresse a hangokat és hangzókat –, sem reagálás nélkül hagyni, hiszen nemcsak a nyelvnek kell fejlődnie, de az énképének is. Hogy ő valaki, akire reagálnak. Aki hatással lehet. Aki ér valamit, akinek jelentősége van.

Isten totyogósként terelget, nevelget minket. Teret ad. Szédítőt. Távolabbra áll, hogy kereshessem a hangokat, felbátorodjak az első lépésekre, vagy csak kúszó pozícióba rendezzem az összekuszálódó végtagokat. De nem hátrál el annyira, hogy magamra maradnék választalanul, kiszolgáltatottan.

Megrendítő érzés: az, aki a világ határait megszabta, visszavonja magát hol halk és szelíd szóba, hol kiszolgáltatott gyermektestbe, hol keresztre feszíthető, megkínzott emberébe, azért, hogy megmutassa, milyen, ha én hatok, ha én érvényesülök. És hív. Hogy ne nélküle akarjam. Hogy várjam a válaszát, az instrukciót, azt a kezet, amelybe kapaszkodni lehet...

Mondják, milyen hamar leszoknak azok a gyerekek a saját szükségleteik jelzéséről, akik gügyögésére, sírására, kezdeményezésére nem érkezik válasz. Sosem alakul ki bennük az az identitás, hogy ők valamire képesek, nekik hatásuk lehet, ők érnek valamit. Milyen kegyelem, hogy Isten nem hagy így! A szent, a végtelen és tökéletes, aki mindenben más, mint én – nincs is más olyan mértékben különböző személy tőlem, mint ő –, mégis kicsivé és hasonlóvá korlátozza magát értem. Sérül értem. Kiszolgáltatja magát értem. Ha ez nem szédítő, akkor nem tudom, mi az.

Katartikus regényt olvasok. A címét olyan amerikai focis kifejezésről kapta, amely egy utolsó „próba-szerencse” jelenséget jelöl: mintha még az utolsó másodpercben rárúgnánk a kapura, hiszen úgyis vesztésre állunk, nincs mit veszíteni, és hátha valami csoda folytán mégis bemegy… Ezt hívják Hail Marynek, azaz Üdvöz légy, Máriának. Elkeseredett utolsó kísérlet, mégis sokszor a remény utolsó szalmaszála. Sci-fi a műfaja, tehát természetesen a világ megmentésének kontextusában történik ez az akció. Amelyben összefog két olyan személy, akik különbözőbbek nem is lehetnének, egészen más vér csörgedez az ereikben. De a közös ügy, a világ megmentése egy platformra, egy űrhajóba és egy nyelvre hozza őket. Együtt vállalnak kockázatot, és még nem tudom, siker koronázza-e a kísérletet, csak azt, hogy egyikük sem tekintheti drágábbnak az életét a célnál.

Vajon megvan-e az a közös cél, amely így segítene egy platformra kerülni Istennel? Vajon érzem-e annyira a világ végét (nyögését és sóhajait), hogy látnám, az egyetlen esély az, ha én is vállalom a küldetést? Kész vagyok-e tanulni a közös nyelvet, az imádságét, amelyhez néha a kezdeményezésemre van szükség, néha pedig arra, hogy hallgassak?