Szeretett tanítani, mégis megkönnyebbült, amikor végére ért a késő délutáni előadásának. Megígérte a feleségének, hogy a fiukat edzés után elviszi egy közeli gyorsétterembe, de volt még ideje nyugodtan összepakolni. Éppen a táskáját rendezte, amikor kopogtak. Egy feltűnően vonzó diáklány lépett be az irodába. Becsukta maga mögött az ajtót, majd odalépett hozzá. Veszélyesen közel. Szinte az íróasztalához szorította. Ajka néhány centiméterre állt meg az arcától, tekintete pedig egyértelműen arra hívta: „Csókolj meg!” Néhány másodpercig így maradtak. A lány végül hátralépett, és megszólalt: „Az apám most hagyta el az anyámat egy fiatalabb nőért. Tudnom kellett, hogy minden férfi ilyen-e, vagy még van remény.”

Ennek a történetnek nem a botrány a lényege, hanem a fiatal szívéből feltörő vágyakozás arra, hogy lehessen még hinni a hűségben.

Van-e értelme hűségről és az abban rejlő szabadságról beszélni a közeledő házasság hetén? Elköteleződésről, kitartásról, amikor a kapcsolatok egyre törékenyebbek, az ígéretek gyorsan elhalványulnak, és sokan már a „boldogság” első megingásakor továbblépnek? Lehet-e még hinni a hűségben?

Sok ember szívében él mély vágy valami többre pusztán jól működő párkapcsolatnál. Többre olyan hallgatólagos szerződésnél, amely addig érvényes, amíg mindkét fél elégedett. Többre olyan együttélésnél, amelyet bármikor fel lehet bontani, ha már nem kényelmes.