– Egyikünk sem lehet mindig erős, de akkor tudjuk hatékonyan végezni a hivatásunkat, ha az energiát Istentől kapjuk ehhez, így segítünk a ránk bízottakon. A szolgálatban gyakran érezhetjük magunkat egyedül, de az Úr képes elvenni ezt a magányérzetet. Folyamatosan átélhetjük, hogy ő ott áll mögöttünk, erővel tölt el, megújít bennünket.
– Az egyházzal kapcsolatos kudarcélményeim ellenére sosem kérdőjeleztem meg Isten létét és a szeretetét irántam, de kerestem, miként érhet felnőtt hitté az, amit belém neveltek. Az egyetemistaéveim alatt kollégistatársaimmal ellátogattam a budapesti Hold utcai gyülekezetbe. Olyan közösség fogadott, amelyben végre bármit meg merek kérdezni.
– A református öntudatot kell erősítenünk, az idei az ifjúság éve, ezzel fogunk kiemelten törődni. Az idősotthonok munkáját is szem előtt kell tartani, mert az erdélyi magyar társadalomra jellemző az elöregedés. A lelkészi hivatástudattal is sok a tennivalónk. A teológia megadja az elméleti tudást, viszont a gyakorlati tudáshoz még rengeteget hozzá kell tenni.
– Részesültem abban az áldásban, hogy látok felnőni gyermekeket, akiknek a megszületéséért imádkoztunk, és az örök élet reménységét hirdethetem életutak végén is. Együtt szolgálhatok a gyülekezetben fiatalokkal, akiket a baba-mama kör babáiként vagy konfirmandusként ismertem meg.
– Először házicsoportot vezettünk a feleségemmel, majd presbiterré választottak. 2005-ben pedig az ifjúsággal kezdtünk foglalkozni, táborokat szervezni. Az elmúlt évtizedek alatt sokféle feladatunk volt, de az Atya elsősorban a fiatalokat, a missziót és a közösségépítést helyezte a szívünkre. Próbálunk az Ige köré olyan közösséget és környezetet építeni, ahová hétről hétre szívesen jönnek a fiatalok.
– Az együttműködés kiemelkedően fontos mind az anyaországgal, mind a Kárpát-medencei és az egész világon élő magyarsággal. Református hitünk, anyanyelvünk, nemzeti kincseink, kulturális hagyományaink összekötnek, eltéphetetlen szálak. Jó érzés megerősíteni, hogy egyek vagyunk örömben-bánatban!
– Az ifjúsági misszió az egyház egyik legfontosabb befektetése a jövőbe. El kell érnünk a fiatalokat, fel kell készítenünk őket arra, hogy az életben helytálljanak, és ne csak a társadalomnak, hanem egyháznak is hasznos tagjaivá váljanak. Az ifjúsági misszió azért is fontos, mert a fiataloknak ez életük egyik legmeghatározóbb szakasza, amikor világnézetük és jövőjük formálódik.
– Úgy vélem, minden hang és harmónia Istentől származik. Hiszem, hogy amikor zenélek, a Szentlélek vezetése által pendítem meg a húrokat vagy nyomom le a billentyűket. Nem a saját erőmből, hanem az ő ereje és ihletése által vagyok képes olyan dallamokat és énekeket szerezni vagy előadni, amelyek Istennek kedvesek.
– Mindig úgy éreztem, a hitem megtartóerő az életemben, ez egyre erősödött bennem. Tudattam mindenkivel, református vagyok, és hiszek Jézus Krisztusban, az Úrban, de igazán akkor tudatosult és szilárdult meg bennem, amikor egy ismerősöm megkérdezte: – Imádkozol is? – Akkor elgondolkoztam, csak néha imádkozom, főként amikor bajban vagyok, de hálaadásra ritkán fordul a nyelvem.
– Személyes célom az elkövetkezendő évekre, hogy megfogalmazzam a magyar keresztyén pedagógia lényegét: Karácsony Sándor pedagógiai hitvallását összevetve a református keresztyén pedagógia alapjaival.
– Apai nagyszüleim révén a reformátusság mindig meghatározó része volt életemnek. E hit egyre inkább elmélyült bennem, a személyes életemben és a hivatásomban is visszaköszön. A diplomamunkám is ezt tükrözte: egy művészkönyv által mutattam be az istenkapcsolatomat.
Nagy megtiszteltetés a Pécsi Református Kollégiumban szolgálni, nem létezik annál nagyobb ajándék, hogy fiatalok és kollégák bízattak rám. A missziót és a hitvalló szolgálatot laikusként, civilként is tudjuk végezni. Az Atya megtanította: ő jobban ismeri a saját terveinket, mint mi magunk. Nem mondom, hogy könnyű volt ezt elfogadni, de hálás és boldog vagyok ebben a szolgálatban.
– Az ifjúságé a jövő. A kicsiken kívül fontos a fiatalok fejlesztése is, a bizalom és a kapcsolatok építése a cél. Egyszer logopédusként működöm, máskor tanodai tanárként, fociedzőként vagy mozgásfejlesztőként. Élmény velük kimozdulni, új dolgokra rácsodálkozni. Szeretnénk példákkal motiválni őket a tanulásra. Arra vágyom, hogy mindenkinek segíteni tudjak.
– Hitre jutásom óta vágytam arra, hogy keresztyén iskolában dolgozzam, újonnan alapítottban. Mégis, nagyon nehezen tudott a helyemről előcsalogatni az Úr. Többszöri felkérés, szívemet eltaláló Igék, prédikációrészletek, lelkészi beszélgetés, szelíd, de határozott terelgetésként felfogható történések, egyre intenzívebb imádságok kellettek ahhoz, hogy mozduljak.
– Szórványban nőttem fel, a szórványok szórványában vagyok lelkész, ahol ezt nap mint nap átéljük: megtart bennünket az Úr, még mindig itt vagyunk, még vannak keresztelők, konfirmációk, sok a háromgyermekes család. Élteti bennünk Isten a megmaradás reményét, és ez nagy kegyelem számunkra.
– Úgy érzem, Isten a német egyházba hív engem, hogy erősítsem azokat a gyülekezeteket, amelyek még bibliai alapokon állnak. Sajnos igazak a rémhírek, a németországi történelmi egyházak sok hívet veszítenek, nem a Szentírást veszik alapul. Pontosan ezért szeretnék majd közöttük szolgálni, hogy továbbra is szólhasson az evangélium.
– Ami az egyházban a nőként való helytállást illeti, sosem éreztem ennek a nehézségét, mivel tudtam, sokkal korábban voltak már lelkésznők, akiket megbecsültek a lelkésztársadalomban. A teológián is úgy éreztem, elfogadnak, becsülnek, csak tudni kellett kezelni a különböző helyzeteket. A lelkészértekezlet elnökeként a kollégák érdekeit, nézőpontját igyekszem érvényesíteni.
–Azt gondolná az ember, hogy egy kis gyülekezetben a lelkésznek semmi dolga sincsen, de ez nem így van. Én vagyok a gyülekezet lelkésze, hitoktatója, könyvelője, harangozója, a helyi közmunkaprogram vezetője és igazából minden. A Debreceni Egyházmegye egyik legkisebb gyülekezete vagyunk, közel a városhoz, ezért a fiatalok rendszerint ott keresik a boldogulást.
Tóth-Mihala Veronika Tiszafüreden nőtt fel, Debrecenben tanult tovább bölcsész szakon, majd az ottani teológián szerzett vallástanári és lelkészi végzettséget. Tizenhatodik éve a debreceni Verestemplom beosztott lelkipásztora. Férjével, Tóth Tamással három gyereket nevelnek, a huszonhárom éves Danit, a tizenkilenc éves Orsit és a tizenkét éves Simont
A legszebb az Ige szolgálata, az igehirdetés gyönyörűsége. A legfontosabb feladat a gyülekezetben megélni a hitet. Az idén a járvány nagyon szétverte a közösségeket. Azon kell fáradoznunk, hogy Isten segedelmével minden újraépüljön. A legnehezebb az emberekkel. Egyik idős lelkipásztor elődömet idézem: „Ezt a népet nagyon kell szeretni, mert ez a nép nagyon szerencsétlen.”
Az egyházzene mindig közel állt a lelkemhez. Szívesen szolgáltam volna orgonista-lelkészként egész életemben. 1998-ban kerültem a budapesti Kálvin téri gyülekezetbe, ahol tizenkét évig voltam orgonista, zenei vezető. Könnyek között hagytam el ezt a szolgálati helyet, de tovább kellett mennem, és hiszem, azért, hogy többek között templomépítő lelkésszé váljak.
Imádságban kell hordoznunk ezt az ügyet, hogy legyenek Isten által elhívott, egyházukért és gyülekezetükért tenni akaró presbiterek. Gyülekezetünkben minden évben fejtörést okoz az iskolai hitoktatás, mivel tizenegy intézményben tanítunk, ahol sok a hittancsoport.
Nincs két egyforma helyzet, de minden emberi élet egyformán fontos. A bibliai igék az elmúlt idők szabályait rögzítik, de bennük van a jövő reménysége is. Az ígéreteket meg kell ismerni, hogy amikor megtapasztaljuk azok beteljesedését, hálát tudjunk mondani a Teremtő jóságáért.
Beleszülettem a hitbe. Anyai nagymamám és édesanyám mélyen vallásosak voltak, amióta az eszemet tudom, mindig templomba jártunk. A hitem természetesen formálódott az idők során, sok minden alakította. A hét évvel idősebb bátyám és a tizenegy évvel idősebb nővérem sokszor olvasott nekem a Bibliából, amikor még kicsi voltam.
Minden gyülekezetben megvannak a kötelességtudó, Istenhez és emberekhez ragaszkodó egyháztagok, akik önzetlenül tudnak segíteni. És még mindig nagyon sok ember van, akit el lehetne hívni templomba, akiért lehet imádkozni, keresztjét felvállalni.
Kezdetben nagyon sok energiát igényelt az egyes napok mikromenedzselése, de megtanultunk jobban kommunikálni, és rutinosak lettünk. Idővel rájöttünk, hogy miképpen tudunk segíteni egymásnak, ki miben jó, kit mikor kell békén hagyni, mikor kinek kell többet vállalni – és van segítségünk.
– Közgazdászként a presbitérium pénzügyi bizottságát igyekszem erősíteni meglátásaimmal, hozzászólásaimmal. Fiatalként pedig egyfajta szemléletváltást szeretnék véghez vinni pénzügyi és egyéb, például digitális téren. Hiszem, hogy egyre nagyobb szükség van ezekre.
– A család–munkahely–gyülekezet háromszögben adódó feladatok elvégzése mellett a szabadidőmet igyekszem a családomra fordítani, közös programokkal, kirándulással, társasjátékokkal, filmnézéssel. Törekszem arra, hogy a munkahelyi szabadságom egy részét gyülekezeti szolgálatokra fordítsam.
– Nagy öröm látni, mennyit fejlődnek a gyermekek, hogy vannak kérdéseik, majd a következő találkozáskor visszautalnak a beszélgetésekre. Lényegesnek tartom mindig emlékeztetni magam arra: nem elsősorban hatékonyan megoldani akarok mindent, a fő cél az, hogy Isten szólhasson általam a gyerekekhez.
–A kutatás és az írás volt a fő célom. Ösztöndíjat nyertem az Amerikai Egyesült Államokba, Princetonban tanultam. Amikor hazajöttem, másként alakult az életem. Egy pici faluban, Erdőhorvátiban kezdtem a szolgálatot, utána tizenkét évre a szülőfalum szomszédságába, Hernádkakra kerültem, ahol szerető társsal és gyermekekkel ajándékozott meg az Úr.
– Még jóval a házasságkötésünk és a hitünk megszületése előtt, de már Istenre szomjasan hallottunk egy házaspári beszámolót a rendszeres családi áhítatuk sikeréről a saját életükben. Ez annyira megragadott bennünket, hogy azt mondtuk: ha összeházasodunk és családunk lesz, így teszünk mi is. Öt gyermekünk született, huszonnégy éve tartunk mi is családi áhítatot.
– Életem csodálatos ajándéka a feleségem harminc éve. Amikor első gyermekünknek iskolát kerestünk, a Julianna iskola révén a Fasorba kerültünk. Az Igét hallgatva rádöbbentünk, hogy hitetlenül élünk. „Rendben van minden?” – kérdezte tőlünk Isten, ahogy a hazug szolgától, Géházitól is megkérdezte Naámán.
Fontos a személyes beszélgetés, amely sokszor nem is tudatos a gyülekezetépítés szempontjából. Mégis egy-egy ilyen alkalom – amikor elültetünk egy kis magot a másik ember lelkében – az Isten ügyét szolgálja.
– Isten úgy is működteti az életünket, ha nem látjuk azonnal, merre tovább. Ezt a bizalmat kellene átadnunk a fiatalabb generációnak – akár azoknak, akik itt nőttek fel, akár azoknak, akik a háború miatt kerültek ide. Nem elég beszélni róla, nem elég azt mondani, bízz Istenben, minden rendben lesz. Ezt meg kell élni a mindennapokban.
Harminchat év után munkahelyet váltottam, és 2019 májusától a gyülekezet főállású gondnoka lettem. A feladatok az egyházi óvoda és a szeretetotthonunk karbantartási munkáira, a működésükkel kapcsolatos feladatokra, az idősek és gyermekek szállítására, majd a hamarosan épülő új óvoda és bölcsőde építésének felügyeletére is kiterjednek.
– Nem sokkal a templomépítés előtt bízták rám e szolgálatot, amelyet eleinte nem akartam vállalni, mert úgy véltem, inkább férfiaknak való, de végül megszerettem a feladatot. Mivel már több családi építkezésen részt vettem, jól jött a megszerzett tapasztalat. A templomunk nagy ajándék, amely kötelez bennünket a szolgálatra.
–Amilyen hangsúlyos a gyermekekkel foglalkozás, olyan fontos az ifjúsági munka, felnőttek között végzett szolgálat, az idősek közötti misszió. Mindezekkel együtt az evangelizáció fontosságát emelem ki: minden korosztálynak elmondani az örömhírt, hogy Isten őket is szereti, Krisztus értük is kifizette az árat a Golgotán, nekik is el van készítve az örök élet, csak el kell kérni.
– Hiszem és vallom, hogy az Úr csak olyan feladattal bíz meg, amelyet képes vagyok teljesíteni. Ez minden ember számára más és más. Van, akinek kevesebb terhet kell cipelnie, és van, akinek több nyomja a vállát. Én talán sokat vállalok, de amíg bírom erővel, addig lelkiismeretesen végzem el a tennivalókat.
Az emberek nehezen mozdíthatók. Amikor meglátogatom őket, általában érdeklődéssel és szeretettel fogadnak, viszont nehezen tudjuk bevonni őket a gyülekezetünkbe. Ezért igyekszünk olyan programokat, előadásokat szervezni, amelyek köz érdeklődésre tarthatnak számot. Természetesen mindig bibliai válaszokat próbálunk adni a ma emberét foglalkoztató kérdésekre.
– A gyermekeimnek és másoknak is azt az üzenetet fogalmazom meg: Isten kapcsolatokban gondolkodik, kapcsolatokat teremtett. A gyerekeinknél, amikor például összevesznek, azt emeljük ki, nincs olyan több, mint a testvére. Az egyik legkülönlegesebb kötelék ez az életében, és most lehet, hogy haragszik rá, de Isten egy családdá teremtett minket.
– Éreztetni kell az emberekkel, hogy szükség van rájuk. Mindnyájunkra feladatot bíz Isten. Túl kellene lépnünk azon a sztereotípián, amely szerint a hívő élet kimerül annyiban, hogy vasárnaponként eljövünk a templomba, és meghallgatjuk a lelkipásztort. Ez nem ennyi. Az istentisztelet tulajdonképpen annak a végével kezdődik.
–Elsődleges feladatomnak az igehirdetést tekintem. Nemcsak vasárnap, hanem minden gyülekezeti alkalmon vagy szolgálatban, beszélgetésben is. A mai embert megszólító üzenetet nem kell keresni, ez minden időben örök, ezért „könnyű”. Nem kell kitalálnom új gyógymódokat, feleleteket, életvezetési tanácsokat, hiszen ez adott az Isten Igéjében.
– A sokféle lehetséges szolgálati terület közül a gyülekezet-presbitérium-lelkész háromszögben folytatott kommunikáció a leginkább az, amely nagy körültekintés igényel. Itt sokszor kell arra törekedni, hogy a különböző meglátásokból a mindenki számára megfelelő megoldást tudjuk megtalálni úgy, hogy közben mindenkire odafigyeljünk.
– Egy pillanatig sem tapasztaltam azt, hogy a tradicionálisnak mondott székelyföldi hitközösségben – vagy legalábbis Kálnokon – ez probléma lett volna. Elfogadóak, nyitottak voltak. A presbitérium egyként állt mellém, éreztem a befogadást. A gyülekezet érdekessége, hogy mindig is voltak női presbiterei, ami ma sem jellemző a környéken. Talán ez a hagyomány is hozzájárult ahhoz, hogy könnyebben elfogadjanak lelkipásztoruknak.
– Sokszor megrendülve mentem ki a templomból: honnan tudhatja a lelkipásztor, velem ez meg ez történt? Szégyelltem magam, amiért azt gondoltam az életemről, tökéletes. Ez pozitív szégyenérzet volt, mert az igemagyarázatok során a valóban jóval és tökéletessel találkoztam, aki atyaian szeret, óv, és az életemet kész úgy irányítani, hogy jó gyümölcsöket teremjek.
– Ahogyan egyre inkább megismertem Istent és az ő akaratát, annál jobban zavart az az élethelyzet, amely a munkámban és a magánéletemben volt. Egy idő után hatalmas belső feszültséget okozott számomra, hogy olyan tisztességtelen dolgokra, hazugságokra kényszerített a fuvarozás, amelyek összeegyeztethetetlenek a keresztyén meggyőződésemmel.
– Úgy látom, hogy ez a legszebb hivatás. Tökéletesen megtalálom benne a helyem, szeretem is nagyon. Emiatt vállaltam az egyházmegyei számvevői feladatot is, nem azt néztem, hogy megterhelő-e. A feleségemmel azt valljuk, hogy ameddig lehetséges, amíg bírjuk, minden szolgálatot elvállalunk.
Annak idején el sem tudtam képzelni, milyen az élő kapcsolat Istennel, amikor ő válaszol a kérdéseinkre. Ma már ez az egyik legtermészetesebb az életemben: ő ott van a mindennapjaimban. Az ember az élete során lépcsőfokokat lép a hitében. Minél magasabbra ér, annál több mindent lát és ért meg.
– Megértettem: Krisztusban békességem lehet Istennel, és van üdvösségem. Kérésemre a nagymamám be is írta ezt az Igét a Bibliám elejére, ma is azt használom. És egy jánosi Ige vált meghatározóvá: „Nem ti választottatok ki engem, hanem én választottalak ki titeket, és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és gyümölcsötök megmaradjon.”
– Az embernek szeretnie kell az életet, a munkáját, így ad kedvet a következő nemzedéknek, hogy ők is szeretettel, lelkesedéssel végezzék feladataikat. Azért vagyunk a földön, hogy a teendőinket igényesen, isteni összeköttetést közvetítve végezzük. Ez valódi belső örömöt, elégedettséget ad.
– A Heidelbergi Kátéval keltem, feküdtem, és még ifiskoromban elolvastam az Institutiót is, de nem akartam lelkész lenni, pedig a lelkipásztorom is javasolta. Úgy éreztem, hogy méltatlan volnék rá, mert gyermekként nem kereszteltek meg. Isten azonban az évek alatt kimunkálta bennem ezt, és végül mégis a teológiára jelentkeztem.
– Készülni az éjszaka csendjében és a délutáni alvásidőben szoktam. Néha én is elfáradok, de ilyenkor előjönnek a bátorító Igék, és a hit, az imádság erőt ad. Sosem maradok válasz nélkül, mindig kimozdít valami ebből a helyzetből. Hálát adok azért is, hogy jó édesapjuk van a gyerekeknek: amiből csak tudja, kiveszi a részét.
– Örömmel tapasztaljuk, hogy az utóbbi évben több olyan család jelent meg az istentiszteleteken, akikről tudjuk, hogy az intézményen keresztül kerültek kapcsolatba velünk. A mi feladatunk megszólítani az egyházhoz egyáltalán nem kötődőket, de azoknak is vonzó közösséget nyújtani, akik esetleg valahol negatív élményeket szereztek, ám itt lépni tudnak az Isten felé.
– Szeretnék segíteni azoknak, akik valahol elakadtak Krisztus követésének útján. Sok olyan embert ismerek a gyülekezetünkben is, aki lelkesen indult ugyan, de különböző okok miatt megtorpant, elsodródott. Igyekszem utánamenni ezeknek az embereknek – a szeretet találékonyságát kérve ehhez.
–Amit építünk, alkotunk, az elégedettséggel tölt el, és ha jól csináltuk, gyönyörködtet. De nem elegendő a jó terv, a jó anyag, az elhivatottság, a Teremtőre is szükség van. Jézus egyértelművé tette, hogy minek van elsőbbsége. Fontos az a törekvésünk, hogy életünket arra használjuk, amire Isten adta.
A legfontosabb, hogy az ember a gyülekezetben kapcsolatba kerüljön Jézussal. Rengetegen tudják, sőt tapasztalják, hogy van Isten – Jézus azonban vízválasztó a hívők között. Fontos, hogy a közösséget Isten megtérőkkel gyarapítsa, így a fő cél, hogy a körülötte lévők megérezzenek valamit a Szentlélek munkájából, hitre jussanak, átadják életüket az Úr Jézusnak.
– Általában szerencsésebb, ha a lelkész nem a küldő gyülekezetében szolgál, de tapasztalom, van úgy, hogy Isten Lelke arra hív: „Térj haza, és beszéld el, mit tett veled az Isten.” Esetemben az Úr előkészítette ezt az utat. Már teológuskoromban is ifjúsági csoportot vezettem, ez segített abban, hogy a közösségünk fiatalabb és idősebb generációja is elfogadjon lelkipásztoraként.
–„Az odafennvalókkal törődjetek, ne a földiekkel! Mert meghaltatok, és a ti életetek el van rejtve Krisztussal együtt az Istenben.” (Kol 3,2–3) Ez megerősített az elhívatásomban, és hiába mondták, hogy felkopik az állam, és hogy tönkreteszem a családomat (anyukámék teljesen kiborultak), csak egyfelé mehettem tovább, és ez az Ige szolgálata volt.
– Az őszinteség és egymás elfogadása, tisztelete az alap. Istennel és egymással kell a keskeny úton haladnunk. Szeretnünk kell a gyülekezetet, annak életében folyamatosan jelen kell lenni. Főgondnokként figyelnem kell a lelkészekre és segítenem kell a munkájukat. Őszintén el kell mondanom azt is, ha valamit másként látok.
– Szokták mondani, minden hívő ember mögött áll egy áldott emlékű hívő nagymama. Mögöttem kettő állt, példaképeim voltak a hitben. Egyikük mindig kikérdezett, miről szólt az Ige. Azért tette, hogy jobban megértsem a lényeget, és az bevésődjön egy életre.
– A misszió szempontjából sokat jelent, hogy lelkipásztor feleségemmel és gyermekeimmel együtt veszünk részt a rám bízott községek életében. Az, hogy a gyermekeink által is megismerhetők vagyunk, a hitelesség és következetesség próbája is egyben, de megközelíthetővé tesz, és alkalmat teremt a beszélgetésre, bizonyságtételre.
Parányi gyülekezet a fülöpi, kéthetente van istentisztelet. Fontosnak tartjuk, hogy az alkalmakon és a presbiteri üléseken részt tudjunk venni. Emellett ahol éppen vagyunk és az istentisztelet órája ér minket, ott részesei leszünk a szeretet kiáradásának. A szüleim már rosszul látnak, nem tudnak maguk elmenni a templomba.
–A legnagyobb öröm, amikor láthatom, Isten megváltoztat egy-egy életet. Ehhez kapcsolódik a legnagyobb szomorúság is: azt látni, valakiben nem változik semmi. Nehéz minden időben teljesíteni, akkor is, amikor látjuk a gyümölcsöt, és akkor is, mikor nem. Jó tudni, hogy a gyülekezet az Úré, és nem is adja ki a kezéből sosem.
Az iskolai szolgálat során a legfontosabb igének az aranyszabály bizonyult: „Amit csak szeretnétek, hogy az emberek tegyenek veletek, mindenben ugyanúgy tegyetek ti is velük, mert ezt tanítja a törvény és a próféták.” (Mt 7,12) Sajnos nem mondhatom el, hogy mindig ez jellemez, de erre törekszem.
– Megerősítést nyertem abban, hogy jó, ha a lelkész saját magát is a közösség részének tekinti – az egyenlőség jegyében. Habár a koreai társadalomban alapvetően szigorú hierarchia uralkodik, az általam látogatott gyülekezet ezen a téren haladónak tekinthető, ott ezen felülemelkedtek – felépítése mindig példa lesz számomra.
– „Talán gondol ránk az Isten, és nem veszünk el!” Ez az erdélyi magyarságra és a teljes nemzetre, de a keresztyénségre is érvényes lehet. Ez a gondolat biztat az új évben is, hogy maradjunk meg a hazánkban és hitünkben. Sok mindentől tart a magyarság, sokan elhagyják hazájukat, de ha bízunk Istenben, megmaradhatunk.
– A gyülekezet egységességét tartom az egyik legfontosabb dolognak, ezt munkálom a hétköznapokban is. Kevesen vagyunk, de számomra fontos a közösségünk léte. A nyári hittantáborokban is mindig jelen vagyok, sütök-főzök a gyerekeknek. Mindig nagyon szerettem énekelni, igyekszem ezen a területen is vezetni a közösséget.
– Szükség van arra, hogy példával éljük meg a munka és pihenés ritmusát a hétköznapokban. Másrészről dolgozni, azt a feladatot végezni, amely lelkészi munka. De – úgy vélem – mindannyian érezzük, lelkiismeret-furdalás nélkül kell készülnünk az erre alkalmas időben a szolgálatainkra, találkozni a gyülekezet tagjaival és figyelni rájuk; imádkozó szívvel élni, nem a feladatok generálta stresszben.
– Hitfelfogásom egyik sarokpontja, hogy abban az élethelyzetben leszünk igazán boldogok, amelyet Isten készített el nekünk, ezért az ő akaratát kell tudakolni. Kolozsváron közgazdasági középiskolába jártam, amikor az ifjúsági bibliakörömben megértettem, hogy nekem Isten és az emberek szolgálatába kell állnom.
Közel huszonöt éve vagyok itt presbiter. Hűséggel és felelősséggel tartozom az egyházközségemnek. Igyekszem igaz szívvel szolgálni, mindenből kivenni a részem, a sövényültetéstől a szeretetvendégségen át a gyülekezetépítésig. A hit mellett a vallás gyakorlása azt is jelenti, hogy van egy közösség, ahova tartozol, akiket szolgálnod kell.
– Elsődleges feladatomnak azt tekintem, hogy az Isten szeretetéből származó békességet, testvéri közösséget munkáljam a gyülekezetben. Dunántúli léptékben nagynak számító városi gyülekezetként a hittanoktatáson keresztül sok családot elérünk, akiket igyekszünk beölelni a gyülekezet közösségébe.
– Isten valóságát nem lehet letagadni magunknak sem, amiért soha nem lehetünk eléggé hálásak. Így tehát minden óemberi törekvés megingat a hitben – legalábbis elsőre így érzem, de később rájövök: csak a magamba vetett bizalomban. A felismerés, hogy csak Istennél van erre megoldás, mindig megerősít a valódi hitben.
–Hívő családból származom, tizenöt évesen csatlakoztam a hajdúszoboszlói gyülekezet ifjúságához. A lelkészi elhívást tizennyolc éves koromban kaptam, néhány hónappal az egyetemi jelentkezés előtt. A családom megdöbbent, hogy nem orvosi vagy gyógyszerészi pályára lépek, pedig reál beállítottságú ember voltam.
– Az Úrtól jön az erő és az áldás. Én is sokszor csodálkozom. Mindennek úgy fogok neki, hogy kérem Isten segítségét. Feleségemmel naponta olvassuk a Bibliát, megvitatjuk a felmerülő kérdéseinket. A gyülekezetépítő tevékenységemet a missziói parancs első része határozza meg: „…tegyetek tanítványokká minden népet.”
–Sokat változtam, amióta a kislányunkat várjuk. A feleségemmel készülünk arra, hogy nagyobb felelősséggel, odaadással legyünk egymás iránt. Készítjük a fészket, mindent, amit emberileg lehet, de közben ott van bennem az ige, hogy édesapaként is elég lesz nekem Isten kegyelme. Természetes, hogy félünk, aggódunk, de közben bennünk van a bizonyosság, hogy minden rendben lesz.
– Nem volt saját kátém, közkézen forgott belőle néhány, ezért igyekeztünk mindent még az órán elsajátítani. A lelkipásztorom ebben az időben jegyezte meg édesapámnak – akitől ezt csak később, teológusként tudtam meg –, hogy akár még lelkész is válhatna belőlem.
– A hála tart meg, hogy elviseljem, amit el kell. Ami egyszer az enyém volt, nem veszítem el. A hála ésszel felfoghatatlan békét áraszt a szívbe. A megélt fájdalom ellenére, mellett. Ha szeretek, gondoskodom, mindig úgy, ahogy éppen szükség van rá, azzal a másik embert biztonságba helyezem. Csak azzal, hogy nincs egyedül, további feltételt adtam neki a gyógyuláshoz, a boldogsághoz.
– Sokan tudják egy konkrét eseményhez kötni a megtérésüket, többen még az időpontra is óra, perc pontossággal emlékeznek. Nekem nincs ilyen időpontom, eseményem. Azt is meg merem kockáztatni, hogy nálam még a mai napig tart, mert folyamatosan kérdéseim vannak a hitről.
– Egy lelkipásztor életében az egyik legnehezebb azt átélni, ha a templomot – például a pandémia miatt – be kell zárni. Más utat kell találni arra, hogy az emberekhez eljusson az evangélium. Ez teljesen új területe volt a lelkészi szolgálatomnak. Amikor a megszokottól eltérővel találkozom, akkor még inkább kérem az Urat, hogy ő legyen az útmutatóm.
–Hivatalosan négy közösség tartozik hozzánk, amelyek közül Martfű a fő gyülekezetünk, ott élünk a parókián. A többi egyházközségbe hitoktatás, családlátogatás vagy szolgálatok miatt utazunk át. Szoktuk mondani, hogy gyülekezeteiben él az egyház. De bátran mondhatjuk azt is, hogy abban kellene éljen minden lelkipásztor.
–Ahogy régi korokban, úgy most is elengedhetetlen, hogy egy gyülekezet zenei vezetője éppúgy tisztában legyen a kortárs irányzatokkal és igényekkel, mint a hagyományokkal. Akár gitározik, akár orgonál, dicsőítő zenekart vagy gyülekezeti kórust vezet, annak a legmagasabb szakmai szinten kell megvalósulnia, különösen istentiszteleteken.
– Hálát adok az Úrnak, hogy mindig komoly feladatokat, hozzájuk pedig kellő erőt és kitartást is kaptam. Fokozatosan léptem feljebb a ranglétrán. Örülök, hogy miniszterségem alatt lehetőségem volt olyan alapokat lerakni, amelyek 2010 után kezdtek beérni. Ilyen volt például az élelmiszer-biztonsági hivatal megalapítása. Ehhez kellett az erős hitem, hogy minden az Úr szándéka.
Legfontosabb célom gyülekezetünk közösségének további erősítése, építése – hogy a családok számára még inkább lelki otthont adó gyülekezetté váljunk. Szeretnék az evangéliummal minél többeket elérni, és ennek nyomán megtéréseket látni. Szeretném azt megélni, hogy az „Úr napról napra növeli a gyülekezetet üdvözülőkkel”.
– Azért is fontos a hitben nevelés, mert felnőttkorra érik be. Aki nem kapta meg, nehezebb hitre találnia. Főleg ma, amikor minden eltereli a figyelmet Istenről. Ha nem éri villámcsapásszerű megszólítás az embert, lassú mederben folyó élet nem visz Isten felé. Az emberek nehezen mozdíthatók, a világ a közösségek helyett az individuum-központú létet támogatja.
Sárosi Dániel orgonaművész, kántorral beszélgettünk. Családjában már szülei is zenész-tanárok voltak, míg a nagyszülőktől a mérnöki tehetséget örökölhette. Szó esik a hitéről, megtéréséről, szolgálatáról, munkájáról, hogy hogyan zajlik egy-egy fellépése, előadása, gyülekezeti napja, és mivel foglalkozik szabadidejében.
Egyrészt pszichiáterként részt veszek pszichiátriai betegek ellátásában. Ezzel együtt szívesen foglalkozom olyan kliensekkel is, akik vallásos, spirituális kérdések mentén szenvednek pszichés tünetektől. Úgy érzem, egyre nagyobb szükség van arra, amikor a beteg őszintén beszélhet a hitéről és a pszichés tüneteiről egyszerre: a hite miatt nem ítéli el egy világi szakember...
– A zsoltár ezt a jövőképet mutatja nekünk: „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha még több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük hiábavaló fáradság...” Én hiszem és meg is tapasztalom, hogy ebben az élethelyzetben is közel akar vonni magához az Úr. Most kell bizonyságot tennünk Isten kegyelméről és szeretetéről, mert még engedi, hogy éljünk.
– A fiatalok igénylik, hogy a kommunikáció ne egyoldalú, hanem párbeszéd legyen. Szeretnék érezni, hogy kérdéseiket komolyan vesszük. Szükségük van olyan vezetésre, amelynek köszönhetően biztonságban lehetnek, hibázhatnak és újrakezdhetik. Nem kész válaszokat kell kapniuk, hanem segítséget megtalálni a saját útjukat.
– Már a diákévek alatt bekapcsolódtam az egyháztörténeti tanszék kutatásaiba. A segédlelkészi évek után örömmel kezdtem el a levéltári munkát, addig is gyakran jártam oda kutatóként. Először az erdélyi református egyházmegyék intézménytörténetét kutattam, ezt követték lelkészi életrajzok, az iskolatörténet, a könyvtörténet, a reformáció korabeli teológiai könyvek erdélyi elterjedése.
– Négy éve választottak meg az országos lelkészértekezlet titkárának, most elnöknek. A Romániai Országos Református Lelkészértekezleti Szövetség kétévente találkozik, az erdélyi egyházkerület évente, de leginkább az egyházmegyében tevékenykedünk. Igyekszünk értékként tekinteni a lelkipásztorokra, figyelni teljes életpályájukra.
– Végigkísér a szolgálatomban ez az Ige: „Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes erődből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.” Nem azért, mert Jézus ezt emelte ki, hanem amiért szerintem kiemelte: tükröződik benne az a hármasság, amely állandó kölcsönhatásban működik bennünk, és amely egész lelki egyensúlyunk alapja – Isten, egymás és önmagunk szeretete.
– A szokásos aktivitások mellett vasárnapi iskolát, gyerek-istentiszteletet szerveztünk, gyerekpresbitériumot alakítottunk. Zenélni is tanultak, hangszereket kaptak, zenekart hoztunk létre. A falu bejáratához székely kaput állítottunk, a régi felekezeti iskolát Maros megyében egyedinek számító iskolamúzeummá alakítottuk.
– A Felföld az otthonom, és nincs az a kecsegtető ajánlat, amelyért elhagynám. A kétnyelvű eklézsiában való szolgálat kétszeres áldás. E mennyei biztatást kaptam az Úrtól. Nem nehézségi fokozatokban mérem a szolgálatot, hanem ajándékokban. Szlovák ajkú hittestvéreim Kelet-Szlovákiából származnak, ahogyan mi is, a feleségemmel együtt.
A gyülekezetben olyan struktúrát alakítottunk ki, amelyben a lelkész idejét és energiáját elsősorban a lelkipásztori szolgálatára tudja fordítani. Ebbe illeszkedik az én tevékenységem is. Például amikor protokolláris eseményeken képviselem az egyházközséget, vagy sajtóügyekkel foglalkozom.
Mindig próbatétel az új nemzedékekkel foglalkozni, hiszen lépést kell tartani velük, feladatok elé állítanak, formában tartanak. Ösztönöznek, hogy új témákkal foglalkozzak, újragondoljam a mondanivalómat. A fiatalokkal nem lehet belekényelmesedni a szolgálatba, el kell engedni a megszokott frázisokat. Csak akkor távolodnak az egyháztól, ha az is távolodik tőlük.
– Több mint két évtizeden keresztül minden évben kiadtam egy igehirdetés-kötetet Joó Sándortól. Méghozzá mindegyiket mintegy négyezer példányban. Több kötet két-három kiadást is megért, annyira elkapkodták. Mindezért Istené legyen a dicsőség!
– Lelkészgyerekként folyamatosan az egyházzenében éltem: édesapám zeneileg képzett lelkipásztor. Később, a zenei tanulmányaim során az Isten életre szóló élményekkel áldott meg. Ezáltal biztossá vált számomra, hogy ezen az úton kell járnom.
– Mindig is szerettem volna őszinte, önazonos és boldog életet élni. Azt tapasztaltam meg, hogy ez a boldog és őszinte élet, a maga teljességében, csak Istennel élhető meg. Úgy hiszem, ezzel a megtapasztalással együtt kaptam elhívást arra, hogy lelkipásztorként bizonyságot tegyek Istenről egy életen keresztül.
– Igehirdetések és evangélizációk által épülünk, a sok rétegalkalom pedig közösséggé kovácsol minket. Már a második ciklus alatt vagyok presbiter, én szervezem a gyülekezet eseményein az orvosi ügyeleteket, a Missziói Bizottság vezetőjeként a külmissziós alkalmakat, valamint a hit és tudomány témakörébe tartozó előadásokat.
– Meg vagyok róla győződve, hogy a szolgálat csapatmunka, és hála Istennek, vannak szolgáló testvérek. Három idősek otthona is van a körzetünkben, ahol gyülekezeti tagok végzik a szolgálatokat. Az ifjúsági alkalmakat hozzáértő fiatalok vezetik. Minden szolgálat fontos a közösségben, az első helyre az igehirdetést és a lelkigondozást kell tennünk.
– Három helyen is szolgálok, hiszen ebben az évben sikerült tíz év után Tiszagyulaházán, a református imaházban istentiszteletet tartani. Mindezt áldásként élem meg. Látni az embereken az igyekezetet, a segíteni akarást, a krisztusi lelkületet, olyan erőt és megerősítést ad, amelyből lehet töltekezni. Az összefogás szemmel látható módon megjelent és jelen van ennek a gyülekezetnek az épülésében.
– Mint egy régi fajta mérleg: a két serpenyő egyikében a családi élet, a másikban a lelkipásztori szolgálat. A mérleg nyelve ritkán van egyensúlyban. De bármilyen nagy a teher az egyik vagy a másik serpenyőben, ha erősen áll a mérleg a szilárd alapon, megtalálja az egyensúlyt. Amolyan „billegős mérleg” vagyok én is, de az alap, Jézus Krisztus megingathatatlanul áll, megtart.
Beosztott lelkészként hittanórákon, gyermek-istentiszteleteken sok gyermekkel találkozom: nagyon szeretem őket. Mindig hálával tölti el a szívemet, amikor valaki, legyen gyermek, fiatal vagy felnőtt, elindul Jézus felé, és látjuk, ahogy megérkezik hozzá, elfogadja őt élete Megváltójának. Ennél nincs is nagyobb öröm.
– Az embereknek óriási szükségük van Isten kegyelmére, és amikor közönnyel vagy elutasítással találkozunk, érdemes alázatosan belátnunk, az ilyen viselkedéseknek nagyon is meglehet az okuk. Mernünk kell Krisztus igazságát és szeretetét annyira komolyan venni, hogy aztán őszintén a bűneinket, hibáinkat és összetörtségünket is vállaljuk.
– Szénási János is nagy hatással volt rám igehirdetéseivel, személyiségével. A családom és mindaz, amit általuk kapok, alapjaiban határozzák meg személyiségemet és gondolkodásomat. Jelenleg a kozármislenyi gyülekezetbe járunk, ahol a férfikört vezetem.
– A gyermekeink megszületése új lendületet adott egyházunk iránti elköteleződésünknek is: végig kellett gondolnunk, a gyermekek akkor érkeznek el Krisztushoz, ha kézen fogva viszik, nem csupán küldik őket. Férjemmel fokozatosan erősödtünk meg abban a gondolatban, hogy Isten gazdag áldásaiért érzett hálánkat az elhivatott szolgálattal fejezhetjük ki.
Tóth Judit Györgyit, a Szeged-Kálvin téri gyülekezet presbiterét kérdeztük óvodai szolgálatáról, gyülekezeti életéről, feltöltődéséről. Judit lelkészcsaládban nőtt fel. Dédnagyapja, nagyapja és édesapja is lelkész volt. 2001 óta dolgozik a Clarisseum Református Óvodában. Reggeli áhitatokat tart, bibliai történeteket olvas az óvodában a gyermekeknek.
,,Az iskolalelkészség nekem ezt jelenti: beszélgetést. Legfőbb feladatom, hogy az Istennel folytatott beszélgetésbe is bevezessem azokat, akiknek az elmúlt időszakban ebből kevesebb jutott." - Éger Ádámmal, Mezőtúri Református Kollégium iskolalelkészével beszélgettünk.
– Szerintem a mai, információban gazdag világban a jó prédikáció legfőbb ismérve: nem lehet unalmas. Ezen túl persze legyen személyes, a gyülekezethez illő és időszerű, emberi hangon megszólaló, a Szentlélektől áthatott. Ez utóbbit nem lehet kikényszeríteni, de lehet érte könyörögni. A Lélek az, aki megelevenít, élővé teszi a holt betűt, személyessé az igehirdetést.
– Egyedül Isten Lelke von magához közel egy gyermeket, fiatalt vagy felnőttet. Ez nincs a mi kezünkben. Azonban ő munkálkodik minden világi hatás és minden ellenállás ellenére is. Sokféle módszert tanultam az elmúlt harminc évben, hitoktatásban, ifjúsági szolgálatban, másoddiplomás tanulmányaim során, a családterápia/családkonzulens szakon.
– Ha visszaemlékezem, azt látom, hogy amikor Istenre bíztam a gondjaimat, akkor végül mindig beteljesült a kérésem. Tudom, hogy csak Isten segítségével alakulhatott így az életem. Szeretem azt a mondást: ha Isten velünk, kicsoda ellenünk. Ezt éreztem egész életemben, és érzem ma is. Édesanyám mondta mindig: majd a Jóisten kiparancsolja – tényleg igaza volt.
– A Teremtő megengedte nekem, hogy pereljek vele. Voltak olyan időszakok, amikor nem nagyon akartam engedelmeskedni az akaratának, és megkérdőjeleztem, sőt számonkértem a negatív dolgokat az életemben. A legtöbb esetben utólag megértettem, miért történt éppen úgy valami, ahogy.
– Igyekszem a lelki töltésű verseket megismertetni az emberekkel, és érzem, hogy tovább tudom adni az üzenetet. Úgy tapasztalom, van, amit leginkább a szavakkal lehet eljuttatni az emberek szívéhez Isten Szentlelkének segítségével, és úgy érzem, így folytatom a lelkészi szolgálatot, mert feladat továbbadni Isten üzenetét, és erősíteni a testvéreket.
– Misszióm: vetni és világítani. Vetni a magot, az isteni szót az emberi szívekbe. Világítani, de nem a saját fényemet, hanem az isteni fényt tükrözni. Az Istentől kapott élettel őt kell hirdetnem: beszélni és élni az evangéliumot, vállalni a szeretet kockázatát. Lelkészként és emberként is. Ahogyan mindenkinek, aki Krisztust követi.
– Önálló lelkészként szolgálok férjem mellett, elsősorban a gyermekmunka, a magvetés szolgálata lett a feladatom. 1991-től a Bethlen Gábor Református Általános Iskolában is szolgálok, később óvodát is nyitottunk. A nőszövetségünket is én tartom össze, asszonyaink korábban a lepramisszió számára horgoltak-kötöttek, most csigatésztát készítünk, adventben mézeseket sütünk.
– A lelkes közösségekben mindig otthon éreztük magunkat, egy idő után családtagnak tekintettek. Rengeteget tanultam az ottani emberektől a kitartásról, pozitív gondolkodásról, a közösség összetartó erejéről. Talán kicsit bensőségesebben is éljük meg az alkalmakat ilyen környezetben.
– Presbiterként kiveszem a részem a templom és a parókia felújítási munkálataiból, természetesen a műszaki karbantartás is feladatom. Részt veszek az idősek istentiszteletre fuvarozásában, szóba elegyedek újabb emberekkel, hívogatom őket alkalmakra.
–Amikor a teológiára jelentkeztem, megfordult a fejemben, hogy mi lesz, ha nem jutok be. Ekkor eszembe jutott: „…mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” Ebből nekem az volt az üzenet, hogy akármi történik, az Istenéi vagyunk és maradunk, és ez a gondolat máig meghatározza az életemet.
– Kolozsváron a Képzőművészeti és Formatervezési Egyetem textil szakán tanultam, és művészettörténetet is hallgattam. Egyszer a Maros megyei Sáromberkén foglalkoztam a gyülekezet textíliáival, ez indította el a folyamatot. Buzogány Dezső professzor vezetésével írtam a doktori dolgozatom a Küküllői Egyházmegye gyülekezeteinek textilhagyatékáról.
– Amióta tudatom van, azóta hitem is van. Szerintem ez nálunk genetikus. Az első emlékem, amikor ráeszméltem, hogy nem mindenki eredendően vallásos, az óvodából való: kinevettek az óvónők, amiért imádkoztam evés előtt. De senkivel nem cserélném el a Jármiban töltött gyerekkoromat.
– Sokáig szolgáltam úgy, hogy világi módszerekkel próbáltam meg a fiatalokat megszólítani. Képi és hanganyag, videók és játékok, csoportos és páros feladatok. Ezek fontos dolgok, segíthetnek minket, de a fiataloknak is elsősorban az evangéliumra van szükségük. Arra a jó hírre, hogy Isten szereti őket, ennek pedig örömmé kell válnia bennük.
– Az erő, erőm Krisztusban van, az ő szeretetéből fakad. Amit ő bízott rám, ahhoz lesz erőm is. A belefáradás rendszerint ott kezdődik, amikor mást csinálok, mint ami a feladatom. A motiváció pedig abból ered, hogy megkaptam egy mindenkit érintő halálos, azaz kárhozatra vivő betegség, vagyis a bűn ellenszerét Jézus Krisztus keresztje által, és szeretném, ha minél többekhez eljutna, és megmenekülnének.
– „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” Én úgy értem ezt az Igét, hogy sokan, akik „nagyon hívőnek” gondolják magukat, állandóan az Úr nevét hívják, mert nem ez számít, hanem az, hogy cselekedjük-e az Atya akaratát.
Ma is szükség lenne arra, hogy jobban jelen legyünk a mindennapokban is az Úr háza és a gyülekezet dolgai körül. Úgy gondolom, az is fontos lenne, hogy többet legyünk együtt, beszélgessünk, együtt gondolkozzunk. Fontos, hogy összetartsanak a presbiterek, és szerintem ebben még erősödhetne a mi közösségünk.
– Életemben először egy evangelizáción értettem meg igazán, hogy mit jelent számomra Jézus Krisztus szenvedése, halála, feltámadása. Ekkor tizenhét éves voltam, és mindjárt ez után az élmény után bekapcsolódtam a Szilágyi Dezső téren a gyermekek közötti szolgálatba.
– Már elsőéves teológiai hallgatóként megismerkedtem a debreceni kórházmisszióval, amelyben önkéntes szolgálatot végeztem éveken keresztül Tóth Ferenc nyugdíjas lelkész, majd Gál Judit mellett, aki jelenleg is szolgálatvezetőnk. Ekkor vált egyértelművé számomra kórházlelkészi elhivatásom.
– Gyülekezetünk folyamatosan fejlődő, sokszínű, szerteágazó szolgálatot végez, és az a közös cél, hogy az evangéliumot minél több emberhez eljuttassuk. Különleges lehetőség számunkra, hogy 11 fiatal lelkipásztor szolgálhat együtt a negyventagú presbitériummal. A csapatmunka, a közös imádság és együtt gondolkozás része a mindennapoknak.
Egyik kedves tanárom mondása volt: jó, ha a lelkipásztor egy kert gondozásába is belekezd, mert biztosan láthatja a növekedést. A legnehezebb, amikor hosszú idő után annak ellenére sem érzek az ifjúsági területen elmozdulást, hogy képességeim legjava szerint járok el. A leghálásabb tapasztalat pedig ennek ellentéte, amikor láthatom a mozdulást.
„Rajtad kívül másban nem gyönyörködöm e földön.” Ez a „rajtad kívül” az, ami nekem sokat segít, mert ráirányítja a figyelmem arra, hogy mindig Istenben maradjak. Hatalmas erőforrás, hogy a gondjaimat Isten elé vihetem reggeli imádságaimban. Állandó segítségem a feleségem is, aki mindenben támogat, s aki nélkül én magam is, a szolgálatom is szegényebb volna.
– A gyermekeim konfirmációi előkészítője miatt elkezdtünk vasárnaponként istentiszteletre járni, csatlakoztam az Alapok nevű kurzushoz, ahol világossá vált, hogy a hit hallásból van, ezért ahhoz, hogy megértsük az Úr szavát, hallgatnunk kell az ő Igéjét és annak magyarázatát, továbbá az is, hogy Isten nem csak egy személy, hanem Szentháromság, és Jézus Krisztus feláldozta önmagát értem, hogy megszabadítson.
Sajnos egyre több fiatalon látom, hogy céltalanok, keresik az útjukat, de nem találják. Én is voltam ilyen helyzetben, így azt javaslom, hogy gondolkodjanak el azon, hogy az, aki teremtette őket, utat is készített számukra. Ezt tőle kell elkérniük, imádkozzanak érte, és higgyenek benne, hogy az Úr megadja nekik a válaszokat.
– Új feladatként és egyben lehetőségként élem meg Galambokon a településen élők megszólítását, a református közösség létének tudatosítását a településen. Ezt nem könnyíti meg a vírushelyzet, de igyekszem élni az internet adta lehetőségekkel, hiszen az online istentiszteleti közvetítésekbe nem csupán a gyülekezet tagjai kapcsolódnak be.
– Oktatóként tudatosítanom kell a tanítás és kutatás felelősségét, máskor pedig szinte egy vagyok a hallgatók közül: velük együtt átélem a felfedezés és tanulás izgalmát. Persze nem nehéz így éreznem, hiszen korban is közel állok hozzájuk.
– Nem azt kaptam az egyetemtől, amire számítottam, de úgy érzem, sokkal fontosabb dolgokat tanulhattam meg. Egyrészt azt, hogy az irodalom: tudomány, nem tekinthetek rá puszta eszközként céljaim elérésében, másrészt azt, milyen az a világ, amelyben szolgálni készülök.
– Ez a pálya nem nőknek való. Ez talán keményen és furcsán hangzik lelkésznő szájából. Túl sokan nem is szolgálunk úgy, hogy nem lelkészférj van mellettünk, és megválasztott lelkipásztorok vagyunk. Az „egy lelkész, egy gyülekezet” alapmodellben valóban mindenhez kell érteni. Ezért is mondtam, hogy csak erős lélekkel és elhívással lehet nőként bírni.
– Tudom, vannak, akiknek egyik pillanatról a másikra születik hitélményük, de vannak, akiknek ez hosszú folyamat, én az utóbbihoz tartozom. Sok vívódással, és bár a kételkedésen már régen túl vagyok, a hitem szilárd, az erőssége, az Istennel való kapcsolatom intenzitása valamelyest mégis hullámzó. Mint minden kapcsolaté.
– A fiatalok nem tökéletes igehirdetésre vágynak, hanem őszinteségre és bizalomra, amelyet a Szentlélek hitelesít. Persze, a generációk között szükséges hidat emelni, hiszen más nyelvet beszélnek, más problémáik és félelmeik vannak. Meg kell tanulnunk az ő nyelvüket, vennünk kell a fáradságot, hogy megértsük őket.
– Tinédzser voltam, amikor elkezdtem félni a haláltól. Főleg akkor tört rám a rettegés, amikor egyedül voltam. Ilyenkor órákat gondolkoztam, vajon hol voltunk a születésünk előtt, és mi történik velünk, amikor meghalunk. Lelki kálvária volt, de biztosan tudtam: nem lehet, hogy a halál után a nagy semmi vár ránk. Utólag visszagondolva úgy hiszem, Isten már akkor is súgott.
– Úgy nőttem föl, hogy láttam, miből áll a lelkész szolgálata. Megértettem, hogy ehhez elhivatottság kell, s hogy szívvel-lélekkel kell végezni a feladatokat, amelyek sokszor nem túl látványosak.
– Ötvenegy évesen még mindig érdekel, ki vagyok, ahogyan már gyermekként is megvolt bennem a vágy, hogy jobban megismerjem magamat. Ebben ma már a feleségem és három gyönyörű gyermekünk is segít. Kíváncsian figyelem a környezetemet, magamat, reakcióimat, közben rengeteget tanulok.
Naponta érezzük Isten kegyelmét, szeretetét. Ha körbenézek a faluban vagy akár a tágabb környezetemben, áldások sorát látom. Láthatom a napfelkeltét, a napnyugtát, a természet körforgását.... Ennél nagyobb bizonyítékra nincs szükségem Isten létezésére.
– Most, a háborús viszonyok, a gazdasági nehézségek és a világjárvány árnyékában különösen nagy szükség van a szeretetre. Isten szeretete mellett a másik ember szeretetére is. Pál apostol is azt mondja, hogy a szeretet a legnagyobb. A szeretet hitből fakad, az örömöt pedig a szeretet szüli. Fontos, hogy a szeretetet örömmel adjuk át, életigenléssel és reménységgel.
– Hivatásnak érzem az egyházi szolgálatot. Benne van a szívemben, lelkemben. Hálás vagyok az Úrnak, hogy megszólított; örömmel szolgálok. A legnagyobb boldogságom, ha másoknak örömet szerezhetek, a legszebb ajándék, ha másokat megajándékozhatok. Isten is úgy akarta, különös figyelmet fordítsak az idős, egyedül élő, beteg emberekre.
– A gyülekezetünkben hatvanöt éve Zólyomi Józsefnek hívják a gondnokot. Én a harmadik vagyok a sorban. Nagyapámmal kezdődött, őt édesapám követte, aki ötvenegy évig volt presbiter és harminchat évig gondnok. Jómagam idén októberben már harminchárom éve vagyok presbiter és tizenkét éve gondnok.
– Hitoktatóként az a vágyam, hogy diákjaim megszerezzék mindazt a tudást, tapasztalatot, amely szükséges az életben való eligazodáshoz. A Biblia szerint a bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, ehhez hinnünk kell, hogy Isten az egész világ Ura, és az ő akaratából teremtetett minden. A rám bízott gyermekeknek ezt a bölcsességet szeretném átadni.
– A felvetés hirtelen jött, de a gondolat ott maradt bennem. Végül sok imádság és igeolvasás után arra jutottam, hogy megpróbálom. Ha Istennek ez a terve velem, akkor ő ebben segíteni fog. Ha mégsem ez az utam, akkor pedig – kértem is erre – akadályozzon meg ebben, nehogy szembemenjek az ő akaratával. Az elhívásom végül a teológiai évek alatt erősödött meg, mára pedig nincs kétségem.
– Azért lettem iskolai lelkipásztor, mert van bennem kötelességtudat és hála egykori iskolám, a Kolozsvári Református Kollégium iránt, ahol életemet meghatározó tanítást és útmutatást kaptam. Amikor az iskolai lelkipásztori szolgálat lehetősége megnyílt előttem, tudtam, Istentől származik, és elérkezett az ideje annak, hogy én is hozzátegyek valamit az ősi alma mater dicsőségéhez.
– Hiszem, hogy azért lehetek egészséges lelkületű és szemléletű felnőtt, mert olyan volt a lelkészem, a hitoktatóm, a közösség, hogy általuk átélhettem az elfogadottságot. Talán ezért is van így belekódolva a lelkembe, hogy ha kiskorukban elkezdünk a gyermekekkel foglalkozni, akkor talán többen élnek majd felnőttként is Istennek kedvesen.
– Az emberek ma is keresik a megváltást, csak nem jó helyen. Ezotériában, csodakövekben, jósoknál. Mi, keresztyének is oka vagyunk ennek, mert nem mindig éljük meg hitelesen az életünket. Jézusnak azonban ma is szabadító ereje van, ezt világosan látom a cigány testvérek között. Én nem teszek többet, csak továbbítom Isten Igéjét, a növekedést ő adja az életükben.
– Amikor eldöntöttem, hogy teológiára megyek, két tényező volt nagyon eleven bennem. Az egyik, hogy még jobban szeretném megismerni Istent a Szentírás által. A másik: minél többet szeretnék emberekkel foglalkozni. A lelkipásztori hivatásban folyamatosan lehet Istennel foglalkozni. Az ember felismeri, minden téren csak belőle lehet meríteni, és ez izgalmas: az Ige, az imádság tekintetében is.
– Nagyon el kell fáradnom ahhoz, hogy teher legyen számomra a munka. Matematikai tudásomat, megoldóképességemet az ügyviteli tevékenységben is jól használom. A nőszövetségi szolgálat önkéntes feladat. Hogy melyik szerzi a legnagyobb örömöt? Számomra mindig az, ha másoknak örömöt szerezhetek, ha segíthetek.
– Mindig is kértem Istent imádságban. És azt láttam, hogy amikor kérem, akkor egy szempillantás alatt megoldódnak azok a problémák, amelyekbe belekerültem. Ezek után éreztem, hogy Isten gondviselése velünk van, személy szerint velem is. Fontos ezeket a megtapasztalásokat mélyen őrizni a szívünkben.
– A Szentléleknek meghatározó munkája volt abban, hogy az újságírói pályán indultam el. Ma már biztos vagyok benne, hogy a hivatásomban a helyemen vagyok – nyilatkozta Kojsza Péter, aki újságírói munkája mellett fiatalok médiaértés-oktatásával foglalkozik. A Bibliából ez az ige érintette meg leginkább: „mindennek rendelt ideje van”.
– Felmerült bennem a kérdés, vajon meddig mehetünk el és avatkozhatunk be a teremtés rendjébe. Napjainkban a géntechnológia eszköztára lehetővé teszi, hogy a növények működését vezérlő genetikai programot az igényeknek megfelelően változtassuk. De nem mindent helyes megtenni az embernek, amire lehetősége van.
Az evangélium gimnazistaként szólított meg, életem meghatározó szakaszában, amikor a fiatalok az igazságot keresik, és mindent megkérdőjeleznek. A nővéremet már korábban foglalkoztatni kezdték az élet nagy kérdései. Többször felolvasott nekem a Bibliából, utána nagyokat beszélgettünk, és eltöprengtem: „Mi lesz veled, ha a Bibliának mégis igaza van?”
– Már gyerekként is érdekelt a történelem, kíváncsian hallgattam nagyapám gyerekkori emlékeit Budapest második világháborús ostromáról, illetve – ugyancsak az ő előadásában – dédapám első világháborús történeteit. Mivel a tanulmányaim a fővároshoz kötnek, vasárnaponként főként a budapest-őrmezei gyülekezetbe járok.
– Az embernek le kell tennie a bűneit Jézus lábához, máskülönben nincs újjászületés. Amikor megkapjuk azt a felszabadító bizonyságot, hogy megbocsáttattak a bűneink, igyekszünk azokat nem újra elkövetni. Az Úr kezébe teszek le mindent. Megtérésem óta szeretném, ha mindenki érezné, amit én, ha másoknak is át tudnám adni ezt; szeretném, hogy minél többen ismerjék meg Jézust.
– Arra kérem Istent, hogy mindazzal, aki és amilyen vagyok, gondolataimmal, beszédemmel, cselekedeteimmel őt hirdessem, őt vigyem közelebb az emberekhez, akarjunk együtt az ő gyermekei, áldott eszközei lenni, és őt dicsőíteni.
– Hiszem, a hívő ember munkája meglátszik mindabban, amit tesz. Ha hittel dolgozunk, és imáinkban a Teremtő áldását kérjük, meggyőződésem, hogy ebből a környezetünk is megérez, meglát valamit. Ma nehezebb konzervatív, hittel élő, vallásos emberként dolgozni, de ez csak a látszat.
– Már teológuskoromban rendszeresen látogattam időseket, betegeket az otthonaikban és a kórházakban. Akkor még nem gondoltam, hogy a Fennvaló kórházi szolgálatra hívott el, de azt már éreztem: a lelkigondozás, a bátorítás képessége az én lelki ajándékom.
– A Városligeti (egykori Gorkij) fasorban, a református templomban kereszteltek meg titokban, apukámnak csak utólag mondták el. Az egyetemi évek alatt nekem valami hiányzott, azt éreztem, hogy vissza kell térnem a gyökereimhez. Apám azt mondta: felőle mehetek templomba, csak se ő, se más ne lássa. Lopva jártam hát a ma is működő Limanova téri templomba.
– A feleségemmel magunk is elhagytuk Kárpátalját néhány hónapra 2022 tavaszán. Kibontakozó tíz év volt mögöttünk az egyházban, az oktatásban a járványig, mégis mindaz, amit áldásként láttunk addig felépülni, a háború kitörésétől teljesen összeomlott. Nehezen dolgoztam fel. Sokat harcoltam miatta imádságban, de Istentől megkaptam a válaszaimat.
– Az egyetemi gyülekezetben végzett missziót országos, sőt Kárpát-medencei tekintetben fontosnak tartom, hiszen sok fiatallal foglalkozunk, akik az otthonról való elköltözés vagy más miatt eltávolodtak a saját gyülekezetüktől, vagy akiknek egyáltalán nem volt korábban egyházi kötődésük. Szekuláris társadalmunkban ez nem meglepő.
– Biztatnám magam, hogy olvassak többet, méghozzá az Ige megismerését segítő irodalmat, hiszen így épülhet általam a gyülekezet. Elengedhetetlen lenne elsősorban a gyülekezet tagjaival való beszélgetés, amely lehetővé teszi, hogy még jobban megértsem az Isten és az emberek világát, és a kettőt összekapcsolva közelebb hozhassam hozzájuk az evangéliumot.
– Édesapám és a lelkipásztorunk kérdezték, miért nem megyek a teológiára, mert úgy látják, ott lenne a helyem. Úgy gondoltam, megpróbálom. Akkor még nem azzal a szándékkal iratkoztam be, hogy én lelkész akarok lenni. Elsőéves teológus voltam, amikor az egyetemi lelkész azt mondta: – Jöhet valaki úgy ide, hogy nincs elhívása, de anélkül nem mehet ki a teológiáról.
– Először anyám ölében ülve hallgattam Isten Igéjét, később gyermek-istentiszteletre jártam, majd a serdülők körébe. Az 1956-os forradalom alatt egy idős presbiter esténként összegyűjtött minket imaközösségre, bibliaolvasásra. Alagsori lakásukban elmondtam az Úr Jézusnak, szeretnék hozzá tartozni.
– Nem csak idősebb testvérek térnek be, középkorúak is, és az idegenek többnyire szintén lelki békét keresnek, ha kimondatlanul is. A lelkészi hivatal igyekszik különbözni az állami hivataltól, értékrendjében és lelkületében az a legfontosabb, hogy a hozzánk betérőnek ne csak a fizikai, hanem a lelki szükségletét is betöltsük.
– Mindent, amibe belefogtam, annak a reményében tettem, hogy a képzést elvégezve, a tudást megszerezve jobban, szakértőbben végezzem a munkámat a diákok között. A tanulmányaim során rájöttem: akkor a leghatékonyabb a szolgálatom, ha hiteles és őszinte vagyok, megtalálom a hangomat, ha a tanultakat beépítem az életembe.
– Eddigi életem felét már hitben éltem le. Egyre inkább kötődtem az egyházhoz, megsokasodtak az életemben azok a történések és cselekedetek, amelyek Isten kegyelmét bizonyítják, amelyek abszolút alátámasztásai hitre jutásomnak.
Mélyen meg vagyok győződve a közös ima erejéről. Ezért is olyan fontos számomra az ökumenikus világimanap és a Kárpát-medencei imanap is, hiszen ahogyan összeadódik az ima ereje, az óriási dolog. Az imádságnak olyannak kell lennie, mint a lélegzetvételnek. Minden percünkben át kell hatnia a létünket.
– Bekapcsolódtam a pasaréti református gyülekezet életébe. Cseri Kálmán lelkipásztor ekkor Óbudán tartott evangelizációt, ahol pontosan és szépen leírta a megváltás lényegét, a jelentőségét. Ez szíven ütött. Ezen az óbudai evangélizáción tértem meg. Megértettem végre, hogy Krisztus személyesen engem is megváltott.
– Noha a szüleim megkereszteltettek, a vallásos nevelést nem tartották fontosnak, így sokáig nem is találkoztam ezekkel az ismeretekkel. Már gimnazista voltam, amikor a nagyszüleim hagyatékában találkoztam egy református énekeskönyvvel, és rácsodálkoztam a benne olvasottakra. „Az egyháznak a Jézus a fundamentuma” – nem értettem, de megragadott.
– A karikagyűrűmbe a Jakab 1,17 van gravírozva. Azért ez a kedvencem, mert amikor még csak ismerkedtünk Eszterrel, őt is Isten elé tettem: Uram, ha te azt mondod, hogy nem ő az én társam, bár én nagyon szeretem, elfogadom tőled a választ. Akkor kaptam ezt az Igét, és hiszem, ő a tökéletes ajándék. Nem azért, mert bűntelen, nem azért, mert én bűntelen vagyok, hanem mert Isten adta.
– Ez egyrészt felelősség, hogy hirdetnem kell az Igét mindenkinek, másrészt pedig öröm, hogy tehetem, hogy részese lehetek ennek a szolgálatnak. Az a tapasztalatom, hogy legyen szó a börtönben vagy gyülekezetben végzett szolgálatról, nagyon kell hozzá Isten kegyelme.
– Két-három évente rabul ejt egy új hobbi. 2020-tól fordult a figyelmem a csillagászat felé, azóta van egy meteoritgyűjteményem is. Pál apostol maga is gyakran szemlélte az eget. Az elmúlt két év alatt eljutottam oda, hogy már van bátorságom előadásokat tartani ebben a témában.
– Kockázatos volt vallásosnak lenni a szovjet időben. A reformátusságát a családunk úgy élte meg, hogy nem volt szabad a külsőségekkel foglalkoznunk, de a hitünket minden körülmények között megtartottuk, pedig sokszor kerültünk kilátástalan helyzetbe. Olyanokba, amelyekről azt gondoltuk, nincs kiút belőlük. Ezek sokszor a csodával határos módon oldódtak meg.
– Véleményem szerint két tényező határozza meg a fiatalok közti szolgálat eredményét: a hitelesség és az odaszánt idő. Rengeteget imádkozunk értük és velük. Nem színészek vagyunk, hanem olyan felnőttek, akik nem felejtették még el a fiatalságukat.
– Nem lelkész akartam lenni, csak gazdagítani akartam azt a tudást, amelyet a filozófiai tanulmányaim során szereztem. Isten viszont valószínűleg a kitérőket is szakszerűen bekalkulálta. Most, hogy életem e pontjáról a megtett útra tekintek, egyértelmű, hogy itt a helyem.
– A konfirmáció után elhagytam a gyülekezeti életet, és évekre eltávolodtam. Nem akartam kettős életet élni, egy gyülekezetit és egy másikat úgy, hogy a kettő köszönőviszonyban sincs egymással. Az általános iskolában kitűnő tanuló voltam, a gimnáziumban azonban már nem. Szüleim ennek ellenére krisztusi szeretettel szerettek, nem a teljesítményeimért, hanem mert szerettek.
– Éveken át felvételiztem az orvosi egyetemre. A hatodik szuperül sikerült. Fel is vettek, csak fizetősre. Közben hitben járó atyafik kérdezték tőlem: nem akarok inkább lelkész lenni? Akkor már megismertem a férjem, aki tudta, ő a lelkészi szolgálatot választja, nekem a „papné” hivatás is elég lett volna. Aztán lassan meghallottam Isten szavát, de megerősítésre volt szükségem.
– A példaadás és buzdítás a szeretetszolgálat fő feladata. Sok család ma Magyarországon nemcsak anyagi gondokkal küzd, hanem súlyos lelki terheket is cipel. Ezért a diakóniai szolgálatnak ma is kiemelkedő aktualitása van. Jézus azt mondja: „Példát adtam nektek, hogy amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek.”
– Az ellentét már 2014-ben kiéleződött, tavaly február 24-én teljes háborúba torkollott. Aznap bibliaolvasás közben arra kértem Istent, adjon valami biztatást. Az apostolok cselekedetein keresztül így szólt hozzám: „Erősítették a tanítványok lelkét, és bátorították őket, hogy maradjanak meg a hitben, mivel sok nyomorúságon át kell bemennünk az Isten országába.
– Gyógypedagógus szüleim szinte minden iskolai szünetben hazahozták az „ottfelejtett” gyerekeket. Így két testvéremmel együtt hamar megtanultuk természetesnek venni a fogyatékos emberek jelenlétét, közelségét, hogy ugyanúgy lehet együtt játszani, strandolni, osztozkodni vagy épp hajba kapni a finom falatokon, veszekedni a házimunkákon.
– A lelkészi pálya nálunk családi hagyomány. Apai nagymamám, Nemes Irén felmenői között egészen Bethlen Gábor erdélyi fejedelem koráig minden generációban legalább egy családtag a protestáns lelkipásztori hivatást választotta. Azonban személyes isteni elhívás nélkül bizonyára nem léptem volna erre az útra, tekintve, hogy közgazdászdiplomám is van.
– Kárpátalján jelentős református cigánymisszió működik 1991 óta. Szernyén indult az első gyülekezet, amelynek 2015 szeptemberétől tagja vagyok. Súlyos műtéten estem át, amely után nem volt szabad nehéz munkát végeznem, így az Úr csodásan előkészítette számomra ezt a helyet, itt jól érzem magam. Hét éve dolgozom a „táborban” lévő cigány óvodában.
– Azt mondtam, hogy nem mehetek szembe Isten akaratával. Most úgy érzem, hogy helyemen vagyok, és ez az a szolgálat, ahol tényleg megtaláltam azt a küldetést, azt a feladatot, amelyet Isten rám bízott.
– A menedzsment Kelet-Európában általában gyenge, sokat kell még tanulnunk. Sokszor nincs rendesen átgondolva egy-egy esemény, hát még egy egész program. Mindez sajnos hatványozottan igaz a helyi közösségekre, gyülekezetre. Erdélyt járva esperesként ezt látom leginkább.
– Nem sokkal a hazai reformáció jelentkezése után már reformátusok a Patkók. Szépapám apja, a Neszmélyről származó Nemes Patkó András festette a szentgyörgyvölgyi templom kazettáit 1827–29 között. Ő volt abban az őrségi faluban az első református tanító, iskolamester. Nyugalmazottként épp az egyházasrádóci templomtorony építésén ügyködött, amikor a kazetták festésére visszahívták.
– Lassan közeledtem az egyházhoz. A korábbi lelkész és felesége nyaranta hittantáborokat szerveztek a faluban. A táborokban a feleségemmel együtt segítettünk. Később már nem csak a tábori feladatok találtak meg a gyülekezetben, egyre közelebb kerültem a közösséghez. Rendszeresen imádkozom, és sokszor csodálkozom, mennyi mindent kaptam, kapok Istentől, mennyire gondoskodik rólunk.
– Aki elhivatottság alapján került erre a pályára, megérti, hogy nem lehet alkalomról alkalomra Igével szolgálni, lelkigondozni, gyülekezetet irányítani folyamatos hitbeli ingadozás, Istentől való elkalandozás közepette. Így aztán Isten közelében, lelki készenlétben tartja az embert a szolgálat.
– Szolgálatom évei alatt megrepedt életek vettek körül. Mindennap látom, hogy az Úristen kegyelmes a fogyatékkal élőkkel, és kegyelmes a betelt évekkel a hátuk mögött élőkkel is. Mégis ad erőt és türelmet mindannak az elhordozásához, amit ránk mér.
– A taktaharkányi gyülekezetben kereszteltek, és gyermekkoromban itt konfirmáltam. Akkori társaim elmaradoztak mellőlem, de én azóta is folyamatosan járok templomba, mert ott Isten jelenlétében érzem magam. Isten mindennap jelen van az életemben, mások is tudják rólam, hová tartozom, mit vallok. Ezt életvitelemmel is szeretném képviselni.
– A függők és családtagjaik szolgálata olyan lelkigondozói és terápiás életvezetési hálózattá nőtte ki magát, hogy mind mentálisan, mind spirituálisan én is folyamatosan növekedhetem általa. Lelki fejlődésemben sokat köszönhetek lelkes munkatársaimnak, kitűnő szakembereinknek. Számomra a legnagyobb megtiszteltetés, ha részese lehetek egy függő küzdelmének.
– A mi élő vizünk Jézus, ha elfogadjuk, szolgálatunkkal és Jézus szeretetével mi is termést hozhatunk. Így lehet boldogságunk és örök életünk. Ezért boldog a lelkem, hogy én hozzá tartozhatok, hogy a kertjében dolgozhatok.
– Befogadóbb lettem, nyitottabbá vált a szívem Istenre. Mindig rácsodálkozom a bibliai történetekre, mintha meséket olvasnék. Szeretetteljesebbnek látom magam, a többi emberrel és önmagammal sokkal türelmesebb, elfogadóbb, megértőbb lettem.
– Az Úr csodásan működik, teljesen átformálja az ember személyiségét, halkan, végtelen tapintattal és gyengédséggel. Sokkal tudatosabb lettem. Tisztábban látom a gyengeségeimet, hogy mit kell javítani magamon, és nem menekülök ez elől. Ez a vágy mindig is bennem volt: tisztának lenni, egyenesen élni.
– Szeretek alkotni, örülök minden egyes gondolatnak, sornak. Jólesik, hogy írásaimra, könyveimre, blogomra rengeteg értékes visszajelzést kapok. Főleg annak örvendek, hogy írásaimmal lelkésztársaimat is ihletem, segítem az igehirdetésekre való felkészülésük során.
– Nekem öröm, ha másokon segíthetek. Nem önmagunk miatt élünk. Isten már korábban a szívemre helyezte, hogy felelősséggel kell lennünk embertársaink iránt, nemcsak a családunkon belül, hanem a világban is. Mások megsegítése példa volt előttem a saját családomban.
– A diákoknak legyenek kérdéseik. Tanuljanak meg Istennel beszélgetni, és kapjanak válaszokat, amelyekért egyénileg meg kell dolgozniuk. Nemrég beszéltünk meg egy új valláspedagógiai tankönyvet, amelyet többen írunk, leendő lelkipásztoroknak, vallástanár szakos hallgatóknak.
– Családom több szállal is kötődik a református egyházhoz. Sárospatak tizenegyezer fős kisváros, és aki akár kissé is nyitott szemmel, füllel jár Patakon, tudhatja, hogy az orvosi hivatásom mellett a református gyülekezet főgondnoka is vagyok.
– Tagja vagyok az énekkarnak, voltam körzetgazda, patrónus, és elhívást kaptam a presbiteri szolgálatra is. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy építhetem az ő országát. A fiatal hitben járó testvéreknek is bátran merem ajánlani a szolgálatot a gyülekezetben, mert sok öröm van abban, hogy képesek vagyunk adni.
– A gyerekekben él az igény a minőségi időtöltésre, beszélgetésekre. Nagy példakép ebben számomra a volt lelkipásztorom: kötetlen körülményeket teremtett a lelki beszélgetésekre: a kertben, a kukoricaföldön, az ottani tevékenysége közben hallgatta meg a gyülekezeti tagokat. Egyszerűség és nyitottság – ez az ő védjegye, és ezt szeretném én is továbbvinni.
– A sepsiszentgyörgyi diakónia évek óta foglalkozik cigány gyerekekkel délutáni oktatásban, táborokban. Többször hallom: ezzel kár foglalkozni. Ám Péter és társai is sokat próbálkoztak a halfogással, végül Jézus parancsára bevetették a hálót. Nem használtak különleges módszert, csak tették, amit az Úr parancsolt. Nekünk is ezt kell tennünk!
– Édesanyám azt szerette volna, ha közgazdasági irányba indulok. Pista bácsi Miskolcról jött vissza azért, hogy rábeszélje a szüleimet: engedjenek felvételizni a pápai refibe, ha nem úgy akarja Isten, úgysem fognak felvenni. Felvettek. Tizenhárom éves korom óta tudtam, hogy semmi mást nem szeretnék, csak az Istent szolgálni.
– A magyaralmási lelkészemtől ismertem meg, mit jelent Krisztusnak szolgálni. A szolgálat fogalma szókapcsolattá bővült a fejemben: lelkészi szolgálat. Elkezdtem imádkozni ezért, e folyamatban elhívó Igét is kaptam a teológiára: „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.”
– Az Úr régóta a szívemre helyezte a magukra maradt, nehéz élethelyzetbe kerültek sorsát. Sokan élnek ilyenek körülöttünk. Többen vannak olyanok is, akikben meglenne a készség, hogy segítségükre legyenek. Ezért – már csaknem tíz éve – olyan internetes felületet hoztunk létre, amelyen találkozhat a szükség a segítőkészséggel.
– Elgondolkodtam azon, hogy az istentagadás rossz irány lehet, mert nem mentem vele semmire. Utána jobban figyeltem a feleségemre, aki ekkorra már erősen kötődött a református egyházhoz, így elkezdtem közeledni én is. Ő orvosként segítette a Református Iszákosmentő Misszió dömösi csendesheteit.
– Mindig erőt ad a Péld 17,22: „A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.” Amikor valami rossz történik, abban is igyekszem meglátni a jót, legyen szó akár a járványról. A helyzeten nem tudunk változtatni, de kihasználhatjuk a lehetőségeket.
– A hittanoktatás találkozás, amiből sok minden lehet. Fontos a „mit”, de még inkább a „hogyan”, a tartalom, a szemlélet átadásának módja. S ha néhány tanévig tudunk együtt haladni, abból az útravalóból is magukkal vihetnek valamit a ránk bízott diákok, amiből mi is merítünk.
– A bibliológ: közösségi bibliatanulmányozó módszer, amely a midrási írásértelmezés és a bibliodráma eszközeit ötvözi. A midrási hagyományból veszi azt a viszonyulást, hogy az Írást tanulmányozva mi, emberek többféle igazságra juthatunk, amelyek mind csak megközelítik a teljes igazságot, amely csupán Istennél van, és mi csak majd akkor érthetjük meg, amikor már színről színre látunk.
– Megtérésemkor szívemre helyezte az Úr, hogy a cigány népből minél többeket odavezethessek hozzá. A reményemet, hogy ez teljesülhet, a János 15-ből merítem: „Ha megmaradtok énbennem, és beszédeim megmaradnak tibennetek, akkor bármit akartok, kérjétek és megadatik nektek.”
– Valószínűleg sokat vállaltam, de így, visszatekintve, megérte. Azzal foglalkozhatok, amit szeretek: segíteni az időseken. Hiszem, Isten ezt az utat jelölte ki számomra. És bár vannak mélypontjaim, sokkal többször van sikerélményem.
– Lelkipásztornak vagy pedagógusnak lenni az identitásomat és személyiségemet mélyen meghatározó hivatás, amely egykoron választás volt, mára már a lényemnek meghatározó alkotóeleme. Hogy e kettő közül melyik áll közelebb szívemhez, nem tudnám megfogalmazni.
– Az egyik nyáron anyukám hittantáborba küldött Tiszakeszire. Ott tapasztaltam meg az Úristen szeretetét. A családban mi nem mutattuk ki a vonzalmunkat, bár tudom édesanyámról, a mai napig végtelenül szeret minket. Tiszakeszin, számomra hihetetlenül idegen emberek mutatták ki a szeretetüket. Ezután minden évben részt vettem a táborban, folyamatosan fejlődtem az Úristennel való járásban.
– Összebújunk a kisfiaimmal, úgy mondjuk el az imádságokat, ilyenkor érzem magunkat a legközelebb az Úrhoz. Tőle kaptam azt a sugallatot, hogy két nevet is adjunk az első fiunknak. Szerettem volna, ha az egyik kapcsolódna a sajátom jelentéséhez: Isten ajándéka. Végül mindhármuknak két nevet választottunk, amelyekből egy Isten ajándékát vagy gyermekét jelenti.
– A kétezres évek közepén jóindulatú daganatot találtak a májamon, megműtöttek. A kórházi ágyon fekve meghatározhatatlan késztetés hatására imádkozni kezdtem. Megfogadtam, hogy ha Isten megment, utána egész életemet örök hálaadással neki szentelem. Megmentett, én pedig azóta igyekszem neki tetsző életet élni.
– Elkezdtem szolgálni járni, és már nem volt más, csak Isten és én. A Bibliát segítségül hívva kezdtem el imádkozni párbeszédben, mintha Isten ott állna mellettem. Akárcsak Dávid a zsoltáraiban és Jézus a Gecsemáné-kertben, szabadjára engedtem az érzéseimet, indulataimat… A megtérés folyamatában mindenképpen szembe kell néznünk magunkkal...
– A kép letisztult, nincs sok dilemma: a református intézmény legyen református, XXI. századi keresztyén pedagógiai intézmény, azokon az alapokon, amelyek idáig fölépítették. A másik parancsoló elv maga a gyermek, a munkánk célpontja. Fontos, hogy nem gyermekközpontúak, hanem Krisztus-központúak vagyunk.
– Kolozsvár után Gerendkeresztúr és Hadrév társegyházközségébe kerültem; az épületek állaga tükrözte a lelkiállapotot is. De tudtam, Isten a száraz csontokba is életet lehel. A Bulgária-telepi gyülekezettől ajándékképpen igés kártyát is kaptam: „Keressétek először Isten országát és az ő igazságát, és mindezek ráadásként megadatnak majd nektek” (Mt 6,33). Így nem a külső tényezőkkel foglalkoztam, hanem Isten országával.
– Hamar észrevettem, igazán az egyházban érzem jól magam. Tízévesen fogalmazódott meg bennem: lelkész leszek. Sokan afféle gyermeki fellángolásnak vélték ezt, de Isten megtartott, és tovább vezetett ebben az elgondolásban. Nem volt bennem kétség: amikor a beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnáziumban leérettségiztem, máshova nem adtam be a jelentkezésemet, csak a sárospataki teológiára.
– Istent teremtő, alkotó, kreatív elmeként tudom megragadni. Ebből születünk mindannyian. Nagyon szeretem magát az embert, aki az Isten által teremtett eredeti állapotában csodálatos, de csúnya és gonosz is tud lenni. Érdekes az embernek ez a kettőssége, engem lenyűgöz.
– A szenvedélybetegségből való szabadulás képviselője vagyok a bizonyságtevésemmel, amelyre nekem is szükségem van. Felépültem az alkohol rabságából, és időnként erről beszélnem kell: olyan ez, mint egy vírusellenőrző program. Megtartó erő, hogy ezreknek mondtam már el, elültetve a reménységet a szívükbe.
– Úgy élem meg a küldetésemet, a helyemet a világban, ahogy még Szabó Gábor esperes mondta nekem egykor: kellenek a hívő emberek a világba is, nem csak lelkésznek. Igyekszem olyan módon végezni a munkámat, úgy viszonyulni az emberekhez a kapcsolatrendszereimben, hogy ez világítson.
– Van előnye a kis közösségnek: az emberek közvetlenebbek egymással, és a családias létszámnak köszönhetően lehetőségem nyílik személyesen is foglalkozni a gyülekezeti tagokkal. Amikor elbiciklizem a postára, útközben jó néhányukkal szóba elegyedem. Néha egy-egy gyors bevásárlásból lelkigondozói beszélgetés válik.
– Ugyanazzal az ézsaiási Igével kereszteltek meg, konfirmáltak és szenteltek pappá: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy! Mikor vízen mégy át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok el nem borítnak, ha tűzben jársz, nem égsz meg, és a láng meg nem perzsel téged.”
– A kedvenc területeim a zene és a rajz. Más nem nagyon kérdezett még rá ezekre. A belsőm, a szívem-lelkem jön éneklés, rajzolás közben. S amikor a férjemmel együtt éneklünk, az egymás iránti tiszteletünk és ragaszkodásunk is kifejeződik. Sokszor kérdés marad bennem, vajon átér-e valami az én szívemből-lelkemből a másik emberhez.
– Érdekes szolgálat ez, így fogalmaztam meg magamnak – talán mivel sokáig olyan előtérben működtünk, ahonnan még mellékhelyiség is nyílt –: az iratmisszióban vásárolható könyvek csak felkészíthetik az embert arra, hogy az előszobából továbblépjen.
– Az orvostudomány elsődleges célja az egészség megtartása, a hármas szintű megelőzés, amely ma már lényegesen túllép a testi állapoton, elképzelhetetlen a lelki és a társadalmi tényezők figyelembevétele nélkül. Ezeken a határterületeken fontos szövetségesévé válhat az orvostudománynak a pszichológia, a szociológia, a kommunikáció vagy éppenséggel a teológia.
– Az Istennel való kapcsolatomban sokat jelentett a konfirmációm, az ott kapott áldás a mai napig vezérigéje az életemnek: „Harcold meg a hit nemes harcát…”. Miskolci nevelőim és tanáraim még közelebb vittek Istenhez, mélyítették az elköteleződésemet. Pályaválasztáskor két út állt előttem: lelkipásztor leszek vagy gépészmérnök, mint édesapám. Az Úristen a lelkészi hivatás felé terelgetett.
– A hegedűmmel éneket tanítottam, illetve vezettem. Valóban ott kezdődött el valami azzal, hogy szolgáltam a cigányoknak, segítettem őket. Ez lényeges, de gyerekként még nem is tudhattam. Ahogyan azt sem, hogy a különböző iskolákban és munkahelyeimen szerzett ismereteim milyen hasznosak lesznek a lelkészi munkában.
– A gyülekezetvezetés olyan speciális készségegyüttest kíván, amely sokkal gyakrabban van meg a férfikarakterben. Ezért vészjelnek tartom, hogy egyre kevesebb férfi választja a lelkészi hivatást. A tabi évek kivételével vagy beosztott lelkész volt, vagy sajátos területeken mozgott.
– A jót tovább kell adni, hogy mások is részesedjenek belőle. Jelenleg is önkénteskedem egy idősotthonban, és hálás vagyok Istennek, hogy segíthettek azzal, amit tanultam az egyetemen. A rádió rendkívüli missziós lehetőség, ott Isten kezében eszköz lehetek arra, hogy mások jobban megismerjék az Urat, közel kerülhessenek hozzá.
– Miből jött az áldás? Miből jött Isten építő munkája az emberekben? Isten szándékából. A kérdés az volt, mi mit teszünk mindezért. Imádkozunk? Hogyan szervezzük meg, hogy itt közösség legyen? Rengeteg gyermek és csecsemő volt, ezért babaszobával, a gyermek-istentiszteleteknek korosztályok szerint külön helyiségekkel épült a templom.
– Imádkozni szoktam ezért: erre a táborra az adott gyerekeket, önkénteseket kaptam, akik életében arra a hétre az Úr eszközeként vagyok jelen, és habár én nem mindig tudhatom, honnan és miből jöttek, Isten kísérje őket tovább.
– Amit megtérésnek nevezünk, válasz Isten felénk lehajló gesztusára. A szuverén Úr valamiért végigengedett az említett utakon, és csak később lépett felém. A sok rosszat jóra fordítja, felhasználja a szolgálataimban.
– Mivel egyik pártoskodó csoporthoz sem csatlakoztam, támadásokat kaptam. Később is sokszor egyedül maradtam viszálykodó presbiteri gyűléseken, amelyeken a békességre és Isten Igéjére igyekeztem irányítani a testvérek figyelmét. Az Úr végül békességgel ajándékozott meg bennünket.
– Nemcsak maga a tevékenység hozhat változást, hanem a játék érzelemvilága is. Az érzéseink nagyban meghatározzák a napunkat, a cselekedeteinket, ezért is tudja a játék az életminőségünket javítani. Szerezhetünk általa önismeretet, megélhetjük az együtt tevékenykedés örömét.
– Falun mindenki ismer mindenkit, a család pedig nagyban befolyásolja, ki hogyan éli meg a mindennapokat. A példamutatás, a közösséggel való együtt gondolkodás képessége határozza meg, alkalmas-e valaki erre a szolgálatra.
– Szüleim, nagyapáim, több nagybátyám is lelkészek voltak. Tizenhat évesen Isten megszólított, néhány barátommal együtt a földalatti közösségekben erősítettük hitünket, s a templomban próbáltuk a fiatalokat az evangéliummal megkínálni. Így érlelődött meg bennem, hogy ezt lelkészként is folytassam.
– A lelkészi hivatásomat tudatosan folytatni akartam, így párhuzamosan szolgálok két hivatásomban. A rendőri munka tapasztalatait pedig fel tudom használni a prédikációimban is, hiszen ahogy a világi állásomban megpróbál és használ az Isten, abból sokat tudok meríteni egy-egy igehirdetésnél.
– Gyakorlatra a Baár–Madasba mentem. Nagyon tetszett az iskola szellemisége, a gyerekekkel is megtaláltam a hangot, így a presbitérium engedélyével boldogan fogadtam el a lehetőséget, hogy hosszabb távon is ott taníthassak. Ez a kettő nem is áll olyan messze egymástól.
– Nincs jövője a gyülekezetnek, hacsak nem vonzza be a fiatalokat. Azért imádkozunk, hogy a hangulatos, aktív gyermekfoglalkozások, ifjúsági táborok ne csak a gyerekeket foglalkoztassák, a családok be kapcsolódjanak be a gyülekezeti életbe.
– Azt nem állítom, hogy a mentorálás során már tömegek tértek volna meg, és hogy naponta mondom el az evangéliumot, de gyakran eljön az a pont, amikor nem tudok mást mondani: „Nekem is csak egyetlen reményem van, és az nem földi perspektíva.” Más hívők is vannak az egyesületben, előfordult, hogy közösen tettünk bizonyságot.
– A reménységet adó igehirdetés mellett arra is szükség volt, hogy a híveket segítsem. Hálásak voltak ezért. Ezek az egyszerű és tiszta lelkű emberek mindent megtettek, hogy feleségemmel és három gyermekemmel jól érezzük magunkat. Semmiben sem szenvedtünk hiányt, mert a hívek által Isten úgy gondoskodott rólunk, mint a hollók Illésről a Kerít-patak mellett.
– Amikor harmincnyolc évesen a Betesda-tavi gyógyításról szóló prédikációt hallgattam, a harmincnyolc esztendeje szenvedő ember magamra emlékeztetett. Jézus ott megkérdezte, meg akarok-e gyógyulni. Igent mondtam. Belemerültem a hitbe, majd egy nemzeti evangelizáción a lányommal azok közé vezetett minket a Lélek, akik Jézusnak ajánlották életüket.
– Sokszor találkozunk olyanokkal, és tudatosan is keressük őket, akiknek az Úr megváltoztatta az életüket, valamilyen istenélményük volt, és ezt át is tudják adni. Nem a direkt, inkább az indirekt bizonyságtételben hiszek, mert aki még nem vallásos, azt ilyen módon lehet jobban megszólítani.
– Vágyam, hogy mindenki legalább naponta egyszer találkozzon Isten Igéjével, és legalább azt az egyet elolvassa. Akár magyarázat nélkül is. Mert ha valami megmarad, az az Isten szava, amit ha meghallunk, már tud formálni bennünket. A Biblia nagyon is az életről szól, a magyarázatokban is ezt az életszerűséget igyekszem megszólaltatni.
– Hat kiscsoportunk van, célunk, hogy ezt megduplázzuk, illetve stabil, önálló csoportvezetők felügyeljék ezeket a köröket. Szolgálati csoportok is léteznek, a dicsőítés, a technika, a gyermekvigyázás területén. Most diakóniai csoport létrehozásán fáradozunk. Meggyőződésem, a szolgálat a gyülekezetben való megmaradás egyik legfontosabb alappillére.
– Huszonnégy éve Sztánán, e kalotaszegi gyülekezetben hirdetem az Igét. Hosszú időszak, megéltem mélységeket és magasságokat. De számomra ez az a falu, ahova érdemes volt megérkezni vonattal, hátizsákkal a hátamon, gyúrni a sarat és merészet álmodni. A majdnem negyedszázadból mindig a szép marad meg, azok az emberek, akiktől oly sok szeretetet kaptam.
– Kárpátalján most sok településen van missziós lehetőség, különösen azokban a városokban, ahol eddig is többségben voltak az ukrán anyanyelvűek, mint például Csapon, Minajban, Ungváron vagy Munkácson. Úgy látom, elérkezett az ideje, hogy ezen a területen is egyre jobban gyakoroljuk ezt a szolgálatot.
– Bizonyos lettem abban: Isten tudja, mi van velem, és szól hozzám. Kitartóan, örömmel olvastam a Bibliát, és Isten teljesítette, amit ígért. Aztán elhívtak a gyülekezeti énekkarba, Tariska Zoltán lelkész javasolta a presbiterséget és a részvételt a Ráday Pál Alapítvány tevékenységében.
– A jeremiási korszak nagy történelmi példa arra, hogy Isten néha megengedi, az ő népe szétszórattassék, de hatalma van azt újra összegyűjteni. A helyben maradottakat erősítjük, bátorítjuk, a távolban élőkkel is tartjuk a kapcsolatot.
– A fiatalok számára a közösség a legnagyobb hívóerő. Szeretnek együtt lenni, érzékelik, hogy jó találkozni. A fiatalok kapcsán az a nagy áldás, hogy ők egymást hívják az ilyen alkalmakra. A gyülekezetekben tapasztalható munkatárshiány nem érvényes a fiatal generációra. Lehet rájuk számítani az alkalom hirdetésében, szervezésében, levezénylésében.
– A gyülekezeti szolgálatokat mindig az Úr adja. Az olyan, mint a levegővétel; ha szükség van rá, gyerekekre vigyázok, ha rám kerül a sor, takarítok. A legfontosabb, hogy mindig a Lélekkel legyünk jelen, vagyis lámpásokként, ahogy az ének is mondja: „Ki-ki világítson a maga helyén!”
– Már presbiter voltam, amikor egy erdélyi lelkipásztor, Bódis Miklós pestszentlőrinci evangelizációja döntő fordulatot hozott az életemben. Korábban is foglalkoztatott a bűn kérdése, és nem sokkal előtte jutottam el oda, hogy sírni is tudtam a bűneim miatt. De az evangelizációra szóló idézés ítéletre hívott. Ott, akkor megtapasztaltam Isten kegyelmének csodáját.
– A Balaton a családom után az első. A „magyar tenger” a szememben gyönyörű, kortalan, szeszélyes nő, akivel jobb jóban lenni. Egy csoda. Van négy saját gyermekem, egy „fogadott”, akit egy török földrengésből mentettem ki társaimmal, a hatodik „gyerekem” pedig a vízimentés.
– Egyértelmű, hogy a vasárnapi istentiszteleti alkalom kevés, hozzá kell tennünk az önrészt. Jó kifogás, hogy nincs rá idő, de akinek igénye van erre, az időt is talál. Amihez rendszeresen sikerül tartanom magam, az a napindító ima, este pedig egy hálaadó imádság.
