„…az embernek két, méghozzá különböző lényege van egy személyben: a halhatatlan lélek, mely a testtől elválva nem alszik el, nem vész el, illetve a halandó test, mely azonban az utolsó ítéletkor feltámasztatik a halottak közül, hogy azután az egész ember örökre vagy az életben, vagy a halálban maradjon.”
Az angyalok nem testi, hanem szellemi lények. Adott esetben testet is ölthetnek, amikor Isten képessé teszi rá őket egy meghatározott cél érdekében. Az angyalok számára kijelölt általános feladatkör a mi védelmünk, őrzésünk, elsősorban Isten dicsőítése – ebbe a mennyei istentiszteletbe kapcsolódunk be mi is istentiszteleteink alkalmán.
A Sátán nem mindenható, még ha nálunk nagyobb is az ereje. Az uraknak Ura világos határokat állít elé, amelyeket nem léphet át. Ezt legszemléletesebben Jób könyvének az elején láthatjuk, ahol Isten határozottan megszabja, mit tehet Jóbbal és mit nem.
A szövetség nem klub, amelyből veszteség nélkül ki lehet maradni. Az ószövetségi áldozatok bizonyítják, hogy Isten és az ember kapcsolata életbe vágóan fontos ügy, identitást meghatározó, egzisztenciális kérdés. A szövetséget – a héber eredeti szerint – nem „kötik”, hanem „vágják” (az áldozati állatokra utalva), és ez is mutatja, hogy a tét véresen komoly.
Az Ószövetségben megismert egy Istenről az Újszövetségben hangsúlyossá válik, hogy három személyben létezik. A Szentháromság Isten ugyanaz, mint akiről a Biblia elejétől olvasunk, de igazán észrevehetővé Jézus Krisztus testet öltése után válik. Jézus földi életét a négy evangélista közül János indítja a legmesszebbről. Már a földi születés előtt ír Jézusról.
A teremtmények – mind az élettelenek, mind az élők – visszatükrözik Isten egyik-másik tulajdonságát. A Nap, a Hold és a csillagok – a világegyetem élettelen részének képviselőiként – Isten hatalmáról és bölcsességéről tesznek tanúbizonyságot – olvasható Hit-Vallás rovatunk újabb írásában.
Keresztyén hitvallásaink a Biblia alapján elsősorban az Atya személyéhez kapcsolják a teremtés munkáját, azonban ez nem jelenti azt, hogy a Szentháromság másik két személye ne vett volna részt a benne. Isten a világ teremtése során Mózes beszámolója szerint hétszer jelenti ki: „legyen”. „Isten szava alkotta a világokat”, ahogy A zsidókhoz írt levél szerzője fogalmaz.
Nem csak mi mondjuk a Bibliáról, hogy Istentől származó kijelentés, maga a Biblia is így nyilatkozik önmagáról. A vonatkozó igeversek közül most csupán azt a kettőt vesszük górcső alá, amelyek az Istentől való származás megvallása mellett a hogyan kérdésére is választ adnak, más szóval bemutatják a bibliai iratok előállásának általános forgatókönyvét.
Az eredendő bűnre vezethetők vissza a lelki és testi betegségek, és még az is, hogy megöregszünk és meghalunk. Az eredendő bűn tehát nélkülözhetetlen szentírási tan. Személyes jelentősége felbecsülhetetlen.
A teológia görög eredetű összetett szó (theosz=Isten, logosz=beszélni, mondani). Tükörfordításban az Istenről való beszédet jelenti. Általános értelemben minden vallási rendszernek megvan a maga teológiája. Ezért egészen pontosan most a keresztyén teológia értelméről szólunk.
A keresztyén teológia Isten kijelentésének kétféle módját különbözteti meg: az általános és a különleges kijelentését. Ezekben ugyanaz a Szentháromság Isten, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szól önmagáról meg a vele való viszonyunkról. Mégis szükséges és hasznos ez a különbségtétel, mert más módokon, mást és más következménnyel mond el bennük.
Hit – vallás című új, havonta jelentkező rovatunkban teológiai alapfogalmakat igyekszünk közérthetően és tömören körüljárni. Célunk, mindenkihez közel vigyük a keresztyén teológiát és vágyat ébresszünk annak tanulmányozására. Az első írás gyakorlati és ismeretterjesztő módon szól a keresztyén hit alapelemeiről, a helyes Isten-ismeret létfontosságú voltáról.
Lényegét tekintve a Szentháromság elfogadása a keresztyénség alapja, tehát magának a keresztyénségnek egyfajta definíciója. Jézus kettős természete, istenségének és emberségének elfogadása még szűkebben beszél arról, mit jelent a keresztyénség. A keresztyénség lényege Jézus Krisztus, aki tökéletes ember és valóságos Isten. Minden reménység ebből fakad.
A helyettes bűnhődés tantételének bibliai alapjai megkérdőjelezhetetlenek. Az Ószövetség esetében gondoljunk az első emberpárnak készített bőrruhára, Ábrahám és Izsák történetére, a páskabárányra, a vétekáldozatra, az engesztelés napjára, az Ézsaiás könyvében szereplő szenvedő szolgáról szóló szakaszokra stb. Az újszövetségi referenciák is számosak, lényegében A zsidókhoz írt levél egésze helyettes bűnhődésként beszél Krisztus haláláról.
A Jézusról szóló apostoli bizonyságtétel teheti érthetővé számunkra, mit jelent az, hogy a Szentlélek a „szentség Lelke” a Fiúban és bennünk is (Róm 1,1–4). Akkor lesz nekünk is szent, Isten gyermekeire jellemző életünk, ha ő irányít minket mindabban, amit teszünk – olvasható Hit-Vallás rovatunk újabb írásában.
A törvény szerepét csak úgy tisztázhatjuk, ha a Szentírás egészének fényében tekintjük, és meglátjuk a helyét Isten kibontakozó tervében. Kálvin János szerint az egész Szentírás tulajdonképpen a törvényt és annak magyarázatát tartalmazza: az Újszövetségben is érvényes a törvény, és már az Ószövetségben is jelen van az evangélium.
A Szentlélek munkájáról szólva először arra kell emlékeztetnünk magunkat, hogy ő egy az Atyával és a Fiúval, és a Szentháromságnak ebben az egységében a teremtés kezdetétől munkában van – olvashatjuk Hit-vallás rovatunk új részében, melyben a Szentlélek Úristen munkáját, ajándékait és áhított gyümölcsét vizsgáljuk röviden.
Az eleve elrendelés nem szimmetrikus, hanem aszimmetrikus isteni döntés. Ez azt jelenti, hogy az életre és a halálra való rendelés nem egyformán aktív ítélet. Egyedül az életre való rendelés nevezhető aktív ítéletnek, hiszen elindít egy cselekménysort, aminek a végén a kárhozat állapotában lévő emberiség egy része üdvösségre jut.
Az evangélium őszintén beszél Istenről és az emberről. A valóság az, hogy van rend: az embernek tényleg meg kellene felelnie Isten igazságának és törvényének. Ugyanilyen valóságos azonban az is, hogy az ember a bűne miatt nem képes eleget tenni Isten elvárásának.
A szélsőségek helyett a látható és a láthatatlan egyház megkülönböztetésére és a megfelelő közös használatra van szükségük. A kettős kategória célja, hogy segítsen a különféle korokban élő keresztyénnek meglátni Isten népének teljességét a saját történelmi korlátuk ellenére is.
Augustinus egyházatya a sákramentumokat „a láthatatlan kegyelem látható formájának” nevezte: a mennyei Atyának ugyanaz az üzenete jelenik meg bennük, mint az igehirdetésben, csak más alakban. Nemcsak beszél mentő szeretetéről, amelynek Jézus áldozata a forrása, hanem láthatóvá, kézzel foghatóvá, megízlelhetővé teszi azt.
A Szentírás tanúsága szerint a hívők haláluk pillanatában belépnek a mennyei dicsőség és boldogság állapotába, amely tudatos, Krisztussal való lét. A hitetlenekre azonban Isten jelenlétéből kirekesztve tudatos szenvedés vár. E létminőségek a feltámadás után is folytatódnak.
Amikor a Szentírás elénk tárja a jövőt, annak elsődleges célja a jelenben való változás elősegítése. Jézus visszajövetele és az utolsó ítélet némelyekben félelmet kelt, de ha erre van szükség ahhoz, hogy valaki komolyan vegye a bűnt és annak átkát, a megváltást és annak áldását, akkor ez így rendben van.
A keresztyén teológia végső távlata tehát nem kevesebb, mint Isten megpillantása és a vele szemtől szemben élt tökéletes élet egy hibátlan világban (1Jn 3,2). Vagyis a keresztyén reménységet a történelmen túli, eszkatológiai távlat jellemzi – olvasható Hit-Élet rovatunk hitvalló írásában.
