Ha túl tudunk látni a saját igazságunkon: nemegyszer múlik a gyógyítók kedvező bánásmódja magán a betegen. Ahogyan a régiek mondták: „Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten.” Jó hallani olyan történeteket, amelyek a beteghez jóindulattal, emberséges bánásmóddal forduló nővérekről és orvosokról szólnak.
Ilyenkor mindannyiunk lelkében ott rejlik valamilyen várakozás. Ilyenkor mindenki várakozik. Mindenki adventi úton halad. Még Heródes is, igaz ő mindvégig valami másra figyel. Alighanem önmagára. Mint a mai ember, aki túl keveset vár az adventtől, az ünneptől. Csupán annyit, hogy jól érezze magát. Pedig aki életeket változtat meg, ennél sokkal többet adhatna neki. Nélküle viszont semmi sem változik.
Az örök élet már nem várakozás, hanem maga a teljesség. És ez már itt, a földön elkezdődhet Krisztus követői számára! De hogyan lehet felkészülni erre az útra? Egyvalamire kell készen állnunk: Jézus megjelenésére. Ő a vőlegény, akinek érkezésére számítanunk kell mindennap. Ezért ne maradjanak rendezetlen viszonyok sem életünk, sem mindennapjaink végén!
Akkoriban a rendszer belénk akarta táplálni az internacionalizmust, ezért olyan pamfleteket kaptunk, amelyeken nyolc-tíz nyelven egyszerű, a hétköznapi érintkezéshez szükséges mondatok álltak. Rajtam kívül senki sem tanult belőlük, én viszont az egzotikusnak tűnők közül megtanultam a japánt, a kínait, az arabot.
Miért rendezek néha futóversenyt a jó időben az udvarra kivitt hittanórán? Ilyen anyag nincs a tantervekben, ám így remekül lehet szemléltetni Jézus példázatát a talentumokról. Amid van, azt használd, gyakorold, fejleszd, becsüld meg, kamatoztasd – nem utolsósorban köszönd meg a Teremtődnek!
A falu sok éven át nyaraink elmaradhatatlan helyszíne volt, ahol jártunk már ifjúsági táborban, prédikáltunk tejfelesszájú teológusként a helyi templomban, részt vettünk missziói konferenciákon, testvéri beszélgetéseken. Számos élmény fűz ide tehát, amelyeket jól elrakosgattunk és amelyek sokat segítettek nekünk a későbbiekben.
A mi szívünk telis-tele van, mint egy zsúfolt raktár. Benne van a múltunk, még az őseink története is, a jelenünk és a jövőnk. Benne az örömünk és a bánatunk, a reménységünk és a csüggedésünk, az Istenről alkotott képünk. Ott rejlenek a legújabb kori történések, a járvány és a háború viszontagságai is. Ugyanígy az érzéseink, a félelmeink, a szeretetünk, a gyűlöletünk és a bizonytalanságunk.
A hitünk, a megszentelődés, a földi-mennyei kettős polgárjog kalanddal, izgalommal jár, kiűzetéssel a komfortzónából. De nem mindegy, ezt honnan tapasztaljuk meg: a Gazda ismerős kezébe vissza-visszatérve, vagy a dobozból, amelybe hajlamosak vagyunk magunkat bezárni, csak a materiális kereteket látva, azok közé való beszorultságunkkal küzdve.
A bűn rossz lelkiismeretet szül, menekülést és eltávolodást eredményez. Azóta szinte pillanatonként ismétlődik ez a cselekménysor. A mai ember bűnbeeséseit is ez a bujdokolás követi. Talán csak annyi változott, hogy a kert fái helyett főleg a digitális rengetegben kuksol. Úgy gondolja, így is lehet, így is jó lesz, ez is elégséges.
Mi készen állunk arra, hogy ha Jézus megáll mellettünk, és megkérdez, világosan ki tudjuk fejezni, mit szeretnénk, mit cselekedjen velünk? Látjuk bűneinket? Látjuk, hogy rászorulók vagyunk? Látjuk, mire van szükségünk? A látás világnapja alkalmát is használjuk arra, hogy válaszoljunk a kérdésre: látjuk Jézust?
Bár e sorok leírása idején az időjárás még erősen a nyarat idézi, a természet már az elmúlást jelképező ősz felé halad: a reggelek hűvösek, este korábban sötétedik. Nem kimondottan a húsvétvárás időszaka ez, előbb gondolunk a mindenszentekre vagy a karácsonyra. A sziklasírról, a feltámadásról beszélni azonban az év minden szakában lehet, kell is, hiszen az örömhír nem szezonális termék. A sírbolt bejárata pedig szabadon áll, Isten elvette onnan a követ.
„A szív teljességéből szól a száj”, azaz ami a szívemen, az a számon, előbb-utóbb akaratlanul is kimondom, ezt hívják freudi elszólásnak. Nem mindegy, mivel van tele a szívem, lomtárhoz hasonlít-e vagy tisztaszobához! Ezért is olvassuk a hegyi beszédben: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.”
Majd nekem is veszel egy ilyet? – olyan mondat, amely lehetne hétköznapi, ezúttal mégis egy egész világot kapcsol be. Egy idegen, korához képest ijesztően picike cigány gyerektől érkezett. Jóformán akkor értünk be a medencébe, máris felfedezte a fiam pár száz forintos, szivacs vízipisztolyát, erre vonatkozott a kérdés. Nem válaszoltam. Azonnal leesett: lakásotthonos.
Ha a saját bőrünkön érezzük a lángok melegét, szagoljuk a füstöt, ránk száll a pernye, a baj már nem puszta hír, hanem kézzelfogható valósággá válik. Összeszorul a szívünk, és imádkozunk, hogy Isten óvja meg az otthonunkat. Nem tudjuk kitalálni, mi következik, csak reménykedhetünk abban, hogy idejében eloltják a tüzet, és elkerül minket a veszedelem.
Sajnálom azokat a békétlen életeket, amelyek nem ismerik és találják a csendességet. A munkás hétköznapokat, a jóleső megpihenést, a családi programokat, a közösség értékteremtő erejét, az Isten szeretetét... Hanem mindezek helyett szakadatlanul céloznak és lőnek. A keserűség muníciója soha nem fogy ki a fegyverükből. Gyorsan és üresen telik el így az élet...
Az ifjú kánai pár kétségkívül elszámolta magát, amikor a bort beszerezték. Igen nagy lakodalom lehetett, ha Jézus és családja mellett a tizenkét tanítványt is meghívták a vendégseregbe. Próbáljunk elképzelni valami hasonlót mai közegben: mintha a rokon vagy közeli barát lelkésszel együtt az összes konfirmandusát is meghívná valaki az esküvőjére.
A történet szerint amikor megkérdezték a rabbitól, hol lakik az Örökkévaló, szokás szerint visszakérdezett: hol nem lakik? Csak a megnyílt szemű, szemlélődő ember képes gyönyörködni a teremtett világban és a teremtő Istenben, aki nemcsak irgalmas, de szép is. Állítólag amikor Szent Ferenc egy gyönyörűséges, pipacsokkal teli rétet látott, így szólt: „Ne kiabáljatok, tudom, hogy van Isten!”
Krisztus teste jelenik meg az úrvacsorában is. Ő töri, adja nekünk. Nem tudjuk egyszer és mindenkorra elintézni, újra és újra az úrasztalához kell járulnunk. A Krisztussal, az élő Igével naponta táplálkozó, vele naponta betöltekező élet tart a bűntől távol és Isten közelében.
Az az érzésem, el kell utaznunk ahhoz, hogy fölfedezzük Isten emberekben és az általuk létrehozottakban hagyott lenyomatait. El nem feledem azt a hittanosomat például, aki sokat rótta a győri belvárost, mégsem sikerült visszaemlékeznie arra, hogy ott van a frigyládáról, azaz a szent ládáról mintázott szobor.
