„A szív teljességéből szól a száj”, azaz ami a szívemen, az a számon, előbb-utóbb akaratlanul is kimondom, ezt hívják freudi elszólásnak. Nem mindegy, mivel van tele a szívem, lomtárhoz hasonlít-e vagy tisztaszobához! Ezért is olvassuk a hegyi beszédben: „Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják az Istent.”
Majd nekem is veszel egy ilyet? – olyan mondat, amely lehetne hétköznapi, ezúttal mégis egy egész világot kapcsol be. Egy idegen, korához képest ijesztően picike cigány gyerektől érkezett. Jóformán akkor értünk be a medencébe, máris felfedezte a fiam pár száz forintos, szivacs vízipisztolyát, erre vonatkozott a kérdés. Nem válaszoltam. Azonnal leesett: lakásotthonos.
Ha a saját bőrünkön érezzük a lángok melegét, szagoljuk a füstöt, ránk száll a pernye, a baj már nem puszta hír, hanem kézzelfogható valósággá válik. Összeszorul a szívünk, és imádkozunk, hogy Isten óvja meg az otthonunkat. Nem tudjuk kitalálni, mi következik, csak reménykedhetünk abban, hogy idejében eloltják a tüzet, és elkerül minket a veszedelem.
Sajnálom azokat a békétlen életeket, amelyek nem ismerik és találják a csendességet. A munkás hétköznapokat, a jóleső megpihenést, a családi programokat, a közösség értékteremtő erejét, az Isten szeretetét... Hanem mindezek helyett szakadatlanul céloznak és lőnek. A keserűség muníciója soha nem fogy ki a fegyverükből. Gyorsan és üresen telik el így az élet...
Az ifjú kánai pár kétségkívül elszámolta magát, amikor a bort beszerezték. Igen nagy lakodalom lehetett, ha Jézus és családja mellett a tizenkét tanítványt is meghívták a vendégseregbe. Próbáljunk elképzelni valami hasonlót mai közegben: mintha a rokon vagy közeli barát lelkésszel együtt az összes konfirmandusát is meghívná valaki az esküvőjére.
A történet szerint amikor megkérdezték a rabbitól, hol lakik az Örökkévaló, szokás szerint visszakérdezett: hol nem lakik? Csak a megnyílt szemű, szemlélődő ember képes gyönyörködni a teremtett világban és a teremtő Istenben, aki nemcsak irgalmas, de szép is. Állítólag amikor Szent Ferenc egy gyönyörűséges, pipacsokkal teli rétet látott, így szólt: „Ne kiabáljatok, tudom, hogy van Isten!”
Krisztus teste jelenik meg az úrvacsorában is. Ő töri, adja nekünk. Nem tudjuk egyszer és mindenkorra elintézni, újra és újra az úrasztalához kell járulnunk. A Krisztussal, az élő Igével naponta táplálkozó, vele naponta betöltekező élet tart a bűntől távol és Isten közelében.
Az az érzésem, el kell utaznunk ahhoz, hogy fölfedezzük Isten emberekben és az általuk létrehozottakban hagyott lenyomatait. El nem feledem azt a hittanosomat például, aki sokat rótta a győri belvárost, mégsem sikerült visszaemlékeznie arra, hogy ott van a frigyládáról, azaz a szent ládáról mintázott szobor.
