A trónus magas volt, három lépcső vezetett fel rá, a testvérek nem láthatták hát a kormányzót, aki előtt most leborultak. Csak az aranyozott lépcsőt látták, meg a színes mozaikpadlót az arcuk előtt. A füstölők illatát meg a finom olajjal megkent parókákból áradó kellemes illatot érezték. A kormányzót csak egy pillanatra látták, mert szinte azonnal földre vetették magukat, ahogy beléptek a terembe, és a szemüket alázatosan a padlóra szögezték, ahogyan az illik.

A kormányzó kérdése a fejük fölött dördült:

– Honnan jöttetek?

– Kánaán földjéről jöttünk élelmet vásárolni – válaszolták a testvérek dadogva. De szinte végig sem tudták mondani, újra rájuk förmedt a kormányzó:

– Kémek vagytok! Azért jöttetek, hogy kifürkésszétek az ország védtelen részeit.

– Dehogy, uram! Élelmet vásárolni jöttek a te szolgáid. Mi mindnyájan egyetlen ember fiai vagyunk. Becsületesek vagyunk, sohasem voltak kémek a te szolgáid.

József átható tekintettel nézett a testvéreire. Amikor meglátta őket, szíve szerint a nyakukba borult volna, de aztán eszébe jutott az a sok szenvedés, amin keresztülment miattuk. Elhatározta, hogy megleckézteti őket.

Felállt a székéből, és dörgő hangon kiáltotta:

– Nem úgy van! Bizony, azért jöttetek, hogy az ország védtelen részeit kifürkésszétek.

A testvérek reszkettek a félelemtől, hebegtek-habogtak, előadtak mindent, amit tudtak, de József nem kegyelmezett: fogságba vetette őket három napra, majd megparancsolta, hogy hozzák el a legkisebb testvérüket magukkal, bizonyítva, hogy igazat mondtak, és nem kémek.

A testvérek ijedten néztek össze:

– Ez József miatt van – súgták egymás között –, azért bűnhődünk, mert elvesztettük őt.

– Én mondtam – bólogatott bánatosan Rúben –, én mondtam nektek, hogy ne bántsuk.

Hiába suttogtak, József értette minden szavukat. Torkát ismét csak a sírás szorongatta. De erőt vett magán, előállíttatta Simeont, és megkötöztette.

– Gabonát vehettek, de ha nem jöttök vissza az öcsétekkel, akkor ez az ember örökre rab marad.

A szolgák megrakták a testvérek zsákjait gabonával, de József megparancsolta nekik, hogy mindegyikük pénzét tegyék vissza a zsákjába, és adjanak nekik útravalót is. Útnak is indultak, ám éjszakára megálltak pihenni egy fogadónál.

Zebulonon volt a sor, hogy megetesse az állatokat, és amikor kinyitotta a gabonás zsákot, csörögve hullott ki belőle az aranyakkal megrakott erszény. Zebulon akkorát ugrott, mintha kísértetet látott volna. Ijedten szaladt a többi zsákhoz: mindben benne volt az erszény sértetlenül. Zebulon lélekszakadva futott a testvéreihez:

– Visszakerült a pénzem! Itt van a zsákomban! És a tietek is mind!

A testvérek ijedten néztek össze:

– Mit akarhat tőlünk ez az ember? – kérdezte a tekintetük. Rúben azonban másra volt kíváncsi:

– Mit cselekedett velünk az Isten? – kérdezte, és öccsére, Józsefre gondolt.