Tényleg vadulunk! Ez a vadulás mindenhol tapasztalható: a bürokrácia embertelen rengetegében, az „elektronikus világ” irányításában, a feladatok végtelen sorában és könyörtelenségében, az emberi kapcsolatokban. Ez a vadulás ott feszül minden türelmetlenségben, durvaságban, önzően hajthatatlan és sebnyalogató sértettségben, önző, nem tud foglalkozni a másikkal, nincs benne részvét. A vadulás azonban tünet. Hiszen ahol nincs kijelentés, ahol nincs jelen az élő Isten szava, Igéje, üzenete, ahol nincs jelen az élő Isten megváltó szeretete, ahol nincs Jézus Krisztusba vetett hit, ott elvadulunk. A vallás is megvadít. Jézus Krisztusba vetett hit kell. Isten kijelentése a megváltó Jézus Krisztus. Csak akkor van esélyünk túlélni a „vadállati” természetünket, ha megfogadjuk az Úr tanítását, ha megragadjuk Isten kijelentését és az abban közölt krisztusi kegyelmet. Isten Jézus Krisztusban elénk állította az igaz embert, az ő eredeti gondolata szerint (Jn 19,5). Isten Fiaként hirdeti ma is a feltámadott Úr, hogy nincs más megoldás: csakis a hívő, szelíd, alázatos, megelégedett élet (Mt 11,29). A feltámadott Úr erre váltott meg bennünket. Ez a szelídség nem enged semmiféle durvaságnak. Ma sem.

Lk 20,1–8.

130. zsoltár

Na, pont ezek azok, amelyeket tilos elismerni és kimondani: elfáradtam, végem van, tudatlan vagyok (1– 3). Emberek előtt ilyet kimondani?! Attól kezdve az illetőt leírják, kiírják, és abba tényleg belehal: egzisztenciálisan, lelkileg, mindenhogyan. Manapság íratlan szabály: ha már csak húzni és vonni tudjuk magunkat, akkor sem ismerhetjük be a bajunkat. Az utolsó percig, okos és erős emberként kell mosolyogni egyházban és világban egyaránt. Mi lenne a megoldás? A végső dolgok kutatása, az Isten ismeretének csodája ad majd bölcsességet, életerőt, megváltást? Sok nagy teológust ismertem. A szent tudomány gazdái ők, ismereteik rendszere tiszteletre méltó, minden kérdésre tudják a választ (4). Lenyűgöző a teológiai viták mögött rejlő tudás, elevenség, frissesség, érvelési készség. Igére igével, filozófusra filozófussal, teológusra teológussal felelnek. Pontosan tudják a leckét. Amikor aztán tényleg lemegy a függöny, és csak magunk maradunk, pőrén az Isten előtt, de jó lesz, hogy végre kimondhatjuk: Uram, én tudatlan, elfáradtam. Micsoda kegyelem, hogy az Úr szeretetének ölébe hajthatjuk le fejünket mindnyájan, akik őhozzá menekülhetünk (5). Az Úrhoz menekülés mindig üdvözítően több a szent dolgok tudásánál.

Lk 20,9–19.

233. dicséret

Lemúél királyról nem sokat tudunk; a feliratból is csak annyit, hogy masszái uralkodó volt (1). A neki adott tanácsok megszívlelendők, egy uralkodó számára különösen: a tiszta és józan élet teszi lehetővé azt, hogy a rábízottakra felelősen gondot viseljen, mint Istennek kedves uralkodó (3–5). Az ilyen király országa nyomorultjait különösképpen számontartja: szegényeit, igazságtalanul kisemmizett „némáit”, haldoklóit. Ez utóbbinál fontos sort olvasunk: az elkeseredett és szenvedő ember fájdalmait csillapítani kell. Ma újra meg kell tanulnunk a krisztusi szeretetszolgálat nem kirakatos, de önzetlen, részvéttel teli cselekedeteit. Valóban: ebben a világban ez a leghitelesebb követése Krisztusnak. Ehhez nem kell elmenni Afrikáig – ott él melletted a te szegényed, kisemmizett némád, elkeseredett szenvedőd és haldoklód. Az Istennek kedves uralkodó különösképpen odafigyel a mulandó ember ügyére (8). Evangéliumi ez a sor. Mi ugyanis legfeljebb – részvéttel teli szeretettel – fájdalmat tudunk csillapítani. Nagy dolog, ha ezt tesszük, és nem lettünk még teljesen közömbössé. Isten az a király, aki Jézus Krisztusban nemcsak odafigyel a mulandó ember ügyére, hanem megváltó szeretetével, halálával és feltámadásával úrrá lesz az elmúláson: örök élettel ajándékoz meg minket.

Lk 20,20–26.

173. dicséret

Az áldások forrása csakis az a bizonyosság, hogy velünk van az Isten (Mt 1,23). Ezt az ígéretet kapta Józsué és a honfoglalás előtt álló nép (1–9). Életünknek ez a bizonyosság ad tartást minden körülmények között: Jézus Krisztusban velünk az Isten. Ez a bizonyosság messze túlmutat a földi ígéret földjén. hiszen akár élünk, akár halunk, az Úréi vagyunk (Róm 14,8). Ez a bizonyosság üdvösséges irányt ad az életünknek (7–8), elveszi a félelmeket (9), megerősít (5–7), boldogít (8). Ez a bizonyosság elég arra, hogy az Isten embere mindent megtegyen az Úr ügyében (16). Mindent megteszünk, amit csak tehetünk – az Úr törvényét, krisztusi rendjét betartva –, de az áldást az Úrtól várjuk (7–8). Éppen ezért a legfontosabb: minden aktuális körülményben újra ki kell imádkozni az Úr akaratát, krisztusi törvényéből következő szándékát. Akkor, Józsué korában, a honfoglalás volt a feladat: elfoglalni. Ma annyi mindent birtoklunk, önző módon foglalunk le időt, embert, tárgyat, környezetet, lakott földet. Ma éppen az ellenkezője: az elengedés lenne az Úr akarata. Ma ezt a szándékot áldja meg az Isten. Megbecsülni és védeni azt, amit az Úr nekünk adott, és legalább magunk között megtérni az elfoglalás és a birtoklás bűnéből, gyakorolva az elengedést.

Lk 20,27–40.

275. dicséret

Ha csak a puszta történet áll előttünk, akkor kétes események sora ez: egy parázna nő félelemből és érdekből átáll a zsidó kémek oldalára, és ezzel saját népe árulójává lesz, hogy aztán így biztosítsa a majdani, erősebb hódítók megérkezése után az életét és családja életben maradását. Dermesztő és megrettentő így, pőrén látni „a világ sorát”. A legnagyobb nyomorúság azonban nem az, hogy a világ ilyen. Ennél sokkal nagyobb nyomorúság az, amikor az ember nem képes reménységgel, hittel tekinteni erre a világra, mint amelynek van Ura és Gazdája. A legnagyobb kegyelmi ajándék a hit látása: amely ezt a pőre világot – annak minden tényszerű és letagadhatatlan gyarlósága ellenére is – mégis a reménység ruhájába öltözteti. A korábban parázna Ráháb megkapta a hit látásának kegyelmi ajándékát (8–11). Ettől kezdve így szemlélte a világot, így élt, ekként cselekedett: nem érdekből, hanem hitből, persze örvendezve hite áldásainak, bevonva az áldások sorába családját is (12). A hit felöltözteti a pőre világot a reménység ruhájába. A hit által felöltöztetett valóság az egyetlen létező valóság, az „objektív” valóság (Zsid 11,31).

Lk 20,41–47.

110. zsoltár

Isten népe ott áll az Ígéret Földjének határán, a Jordán folyónál: ismeretlen az út, ismeretlen az ország, ismeretlenek az ott élők. Noha kikémlelték előtte a majdani földet, és most is áldott rendben készülődnek (1–3), mégis, minden okos, szorgalmas, odaadó emberi készülődés ellenére egyetlen reménységük van csupán: Istenük előttük jár, vezeti, segíti, megáldja őket. Egyetlen reménységük az, hogy velük van az Úr (4). Isten vezetése mindig olyan kézzelfogható jelekben, eseményekben mutatkozik meg, mint amilyen látható a szent láda volt akkoriban. Isten legkézzelfoghatóbb vezetése mindig az ő Igéje, amelynek forrása a Szentírás. Ne várjon jelet az Úrtól az a nép, aki nem figyel imádságos rendszerességgel az Isten Igéjére. Az Úr vezetése csodát tesz, a lehetetlen válik lehetségessé (Lk 1,37; 18,27): kettévált a Jordán folyó (15–17). Ennél csak egy nagyobb isteni csoda létezik: az, amikor nem nyílik látható út, mégis megmarad az Úrba vetett hit és reménység. Hiszen Jézus Krisztus feltámadott, örök utat nyitott nekünk az úttalanságban.

Lk 21,1–4.

138. zsoltár

A Jordánból kiemelt kövek emlékeztettek Isten hatalmas vezetésére, amellyel népét áthozta a Jordán folyón, korábban pedig a Vörös-tengeren (1–9). – Isten hatalmas szeretetének, vezetésének teljessége jött el hozzánk Jézus Krisztusban, akiben Isten megmutatta, hogy nemcsak földi életünkben, hanem azon túl is megtart bennünket. Nincs ennél nagyobb örömhír. Pál ezért hangsúlyozza Timóteusnak: „Emlékezz arra, hogy Jézus Krisztus, aki Dávid utóda, feltámadt a halottak közül. Erről szól az én evangéliumom…” (2Tim 2,8) Jézus Krisztus feltámadására kell emlékezni mindennap: ez a mi örömünk, bátorításunk, reménységünk az „ittlétben”. A feltámadott Jézus Krisztus hitünk tartalma, és egyben Jézus Krisztus a forrása, valamint megelevenítője is a hitünknek. Isten hatalmas szeretetére nem mulandó tárgyak emlékeztetnek igazán. Bár hitünk mélypontjain fontos szerepe lehet a tárgyaknak is: rájuk tekintve emlékeztetnek. De ez csak átmeneti állapot lehet. Isten örök Igéje emlékeztet bennünket az Úr hatalmas, krisztusi szeretetére és vezetésére. Az apostol is az evangéliumot említi, mint a hívő emlékezés és emlékeztetés valódi lehetőségét (24).

Lk 21,5–19.

210. dicséret