Alig két hét alatt sohasem gondolt módon változott meg az életünk, hogy szépen lassan megtanuljunk és megszokjunk egy új rendet – amelyről nem tudjuk meddig is tart. Az azonban biztos, hogy nem fogjuk, de nem is lenne szabad folytanunk a jól megszokott tevékenységeinket: az út, amelyen az emberiség az elmúlt évtizedekben járt, zsákutcába vezetett. Túl sok volt az önzés, a pusztítás és a nyereségvágy – ezen idejétmúlt alapokhoz nem kell visszatérnünk, Jézus Krisztushoz viszont igen. Egyetlen vírus néhány hónap alatt térdre kényszerítette az egész világot – de ez épp ideális helyzet az imádságra, a csöndre és számvetésre. Arra, hogy kitaláljuk, mihez is kezdünk, ha újra felvehetjük a mindennapok fonalát.

Idén februárban sokat gondoltam Budapest ostromának 75. évfordulójára, eszembe jutott egy régi délután, amikor megkérdeztem nagyszüleimet, milyen is volt az az időszak. Addigra már tanultunk erről történelemórán, így vonakodva bár, de végre beszéltek róla: véres történetet hallhattam az élhetetlen életről. Szerepeltek benne megfagyottak holttestei, éhhalált halt idősek, gyermekkor nélküli gyermekek. A felelevenített képeken nem volt semmi boldog vagy szép, csak kín és halál, engem pedig megrémítettek az emlékek, amelyek óhatatlanul is a részemmé váltak.

Ahogy akkor a mindig vidám, nyugodt nagyszüleim szemébe néztem, megértettem, mi a háború – nem úgy, ahogy a tankönyvek lapjairól lehet, de nem is úgy, mint aki átélte. Úgy, mint aki soha nem akarja megtapasztalni azt. Valahol mélyen azonban mindig is ott maradt a félelem, vajon egy napon nem kell-e majd szembenéznem ilyen helyzettel. Aztán megtanultam, hogy a modern kor teljesen más, teljesen új kihívásokkal állít majd szembe bennünket– ahogy teszi ezt most is. Ezekre pedig meg kell találnunk a saját válaszainkat.