Szenvedésére készülve Jézus az utolsó idők próbáiról beszél tanítványainak: üldözésről, háborúról, járványokról. Követői megrettennek a bizonytalan jövőtől. Amíg Jézus itt van velük, ez bizonyos védettséget jelent, hiszen ismert tanítóként sokan tisztelik őt, ehhez járul még a tanítványi közösség. Tudják, ha szeretett mesterük már nem lesz itt közöttük, mindez megváltozik. Erre reagálva mondja Jézus az igét, amely templomainkban is sok helyen olvasható: „Az ég és a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.” (Lk 21,33)

A bizonytalanság idején is biztos pont, hogy ha Jézus nincs is itt a földön, az ő beszéde itt maradt és tovább munkálkodik. Ez abban az időben a tanítványok emlékezetében élő jézusi igéket jelentette, később ők írták le azokat – így jutottak el hozzánk is a Szentírás részeként.

A reformáció fontos vívmánya, hogy lefordították, mindenki kezébe adták a Bibliát. Milyen jó, hogy nem csak a templomokban szólhat az Ige! Ha a templomok zárva vannak is, a Bibliánkat kinyithatjuk: lehet otthon lelki tartalék, boltba se kell érte menni. „Az ige kőszálként megáll, / Megszégyenül, ki bántja” – mondja Luther ismert éneke (RÉ 390). Valóban: akik a történelemben a Szentírást tiltották, bezúzták, követőit üldözték, sehol sincsenek, de az Isten beszéde nem múlik el! Szép magyar dicséretünk gyönyörű bizonyságtételként szól az Ige fontosságáról: „Uram, a te igéd nekem / A sötétben szövétnekem.” (RÉ 231)

Néhány szép énekünk kedveltsége még kevés ahhoz, hogy jogosan az „Ige egyházának” nevezzük magunkat. A nyomorúság idején sokan újratanulják, hogyan kell imádkozni. Milyen jó lenne, ha újratanulnánk a folytonos igeolvasást is!