Az Ige mellett
IV. 5. Virágvasárnap
(14) „…az Úr seregének a vezére vagyok.” (Józs 5)
Hisszük, hogy Jézus Krisztus eljövetele óta nem dermesztő a jelenlétünk, mégis istenfélelmet ébreszt általunk az Úr ott, ahol élünk (1). Isten népe a hosszú pusztai vándorlás után megerősítheti az Úr megtartó szeretetének szövetségét: annak külső, testünkön-életünkön hordott jele ugyanúgy fontos (2–8), mint az Úr szabadító tetteire emlékeztető ünnepek megtartása (10–12). Mindkettő az Úrba vetett hitünket erősíti, azt az egyetlen hitet, amely Jézus Krisztusban leveszi életünkről a gyalázatot (9). Ez a gyalázat valójában töredékes, halandó emberéletünk gyalázata, annak minden gyarlósága és nyomorúsága. Micsoda öröm: Istenünk elhárította rólunk a gyalázatot. Áldott bizonyosság: harcainkban velünk van az Úr, legyőzhetetlen seregével. Az Úr seregének élén Jézus Krisztus áll, aki a győztes (Jel 3,21). Krisztusunk a bűn, a betegség, a halál, a gonosz hatalmát győzte le. Ezért Jézus Krisztus nem pusztító, nem kivont karddal jön segítségünkre, hanem szavának, Igéjének új életet adó hatalmával (13–15).
Lk 21,20–24.
331. dicséret
IV. 6. HÉTFŐ
(2) „…kezedbe adom Jerikót…” (Józs 6,1–21)
Az Úrba vetett bizalom által omlottak le Jerikó kőfalai (Zsid 11,30). Igen, ez a hit. Józsué és így népe sem fél attól, hogy amíg az Isten parancsának engedve naponta körbejárják a várost, az ott lakók a védett városfalak mögül lenyilazzák őket. Ez a hit: naponta menetelünk az Úr színe előtt parancsa szerint, miközben emberileg alig valamit tudunk a holnapról. De azt tudjuk, hogy az Úr megtartja népét: tesszük a dolgunkat hívő ráhagyatkozással és Isten szabadító cselekvésének bizonyosságával (2–16). Jézus Krisztusban mindenkire és mindenre csakis mentő szeretettel lehet tekinteni, és csakis így lehet cselekedni másokkal. Ennek a szeretetnek krisztusi kockázata van: hiszen a gonosz, pórázon ugyan, de még tombol, pusztít, egymás ellen hergel bennünket. Isten kiirtja a gonoszt. Kompromisszum nincs. Ő azonban megmenti a megtérőket, mert ő az élet Ura. Jerikó kőfalai leomlottak, hogy új város épülhessen fel a helyén, az Isten városa (17–21). Isten a saját népe kezébe adta Jerikót (2). Vigyázzunk, akiket az Isten a kezünkbe, a kezünkre adott, azokat ő számonkéri rajtunk! Akit az Úr a kezünkre adott, azt krisztusi szolgálatra kaptuk, nem pedig gyarló, önző indulatra.
Lk 21,25–28.
334. dicséret
IV. 7. KEDD
(22) „…hozzátok ki onnan őt és minden hozzátartozóját…” (Józs 6,22–27)
Merjük ezt a nehéz szakaszt a Jézus Krisztusra tekintve értelmezni, mint ahogy azt az egyházatyák magyarázták! Istenünk kihoz bennünket a halálos veszedelemből minden gyarlóságunk ellenére, szeretteinkkel együtt (22–23; 25), túllépve saját népe határait. Ezt cselekedte velünk Isten Jézus Krisztusban. Az Úr kihoz a bűnből, a betegségből, a halálból, a gonosz hatalmából. Istenünk szabadító az Úr Jézus Krisztusban. Isten felperzseli a régit, mint Jerikót, hogy teljesen új jöjjön létre (2Kor 5,17). Jézus Krisztus nélkül kardélre hányjuk egymást. Jézus Krisztus nélkül pusztulás és pusztítás az ember állapota, vallástól és kultúrától függetlenül. Jézus Krisztusban megmutatta az Isten, hogy ő életet akar. A régi „kardozásnak” vége. Őbenne vége! Aki mégis kardot ragad, az ítélet alatt van (24). Isten leveszi rólunk az átkot, és megáld bennünket, hogy áldássá legyünk a népek számára, a mai jerikóiak számára is. Isten nem Jerikó romjaira, nem a népek pusztulására, nem életünk széthullására építi fel az újat, hanem saját Fiában megmutatott szeretetére mint örök és szilárd alapra (26). Az Úr örök szeretete mindenkor velünk van (27).
Lk 21,29–38.
335. dicséret
IV. 8. SZERDA
(21) „Megkívántam…” (Józs 7)
Isten áldása és az engedelmes élet most fordítva kapcsolódik egymáshoz, mint akkor: a megnyert krisztusi áldásból, az üdvösség öröméből következik a hívő, engedelmes élet, és nem az engedelmes élet érdemli ki az áldásokat. Isten áldott népe ma is komolyan veszi az őáltala megítélt bűnt, azt nem tűri meg maga körül (12), mert az képmutató élethez vezetne. Isten kegyelme megbocsátja a bűnt, ugyanakkor mennyei erőt ad arra, hogy kísértéseinkben megálljunk. „Szegény” Ákán kísértésbe esett, megtetszett neki valami, megkívánta és elvette. Ezután hiába vallotta meg bűnét, kínhalállal irtották ki őt családjával együtt (20– 26). Nem volt irgalom. Ma van irgalom, bocsánat, könyörület Jézus Krisztusban. Még a halál és a gonosz hatalmával szemben is győzelem adatik nekünk. Isten az Ákor völgyét a reménység kapujává tette (Hós 2,17). Ezzel a kegyelemmel azonban nem lehet visszaélni.
Lk 22,1–6.
337. dicséret
IV. 9. CSÜTÖRTÖK
(20) „…nincs módjuk se erre, se arra menekülni…” (Józs 8,1–29)
Ma – nagycsütörtökön – összegezzük azt, amit ebben a fejezetben olvastunk! Emberi logikával milyen „korrekt” teológiai tételeket állíthatunk fel a rettenetes események alapján? Sok igemagyarázat is ugyanezt teszi ennél a résznél. Az engedetlen élet következménye a vereség. Lám, Isten népe is vereséget szenvedett Aj városánál Ákán bűne miatt (7,1–12). A vereség pedig csüggedést eredményez (1). Aztán a bűn megtorlása, Ákán megkövezése, majd az újbóli engedelmesség nyomán visszaáll a rend (7,10–26). Isten népe újból győzelmet arat (14–23), s miközben igazodnak a pontos haditervhez, cselvetéshez (3–13), lemészárolják az egész bűnös várost (24–29). Döbbenetes jelenet ez: Aj városa lakóinak „nincs módjuk se erre, se arra menekülni” (20). Ez az emberlét Jézus Krisztus nélkül – Isten szeretete azonban túlmutat az emberi logikán. Isten krisztusi szeretete túlmutat a korrekt teológiai tételeken, valamint az igazságosan jogos és halálos beszorítottságon is. Jézus Krisztusban van menekvés: megtöretett a kenyér és kiöntetett a bor (Mt 26,26–28). Ez a nagyheti események üzenete. Jézus Krisztusban örök, üdvösséges menedékünk van. Amilyen valóságos a kenyér és a bor az úrvacsora jegyeiben, ugyanolyan valóságos ez az isteni, megváltó szeretet.
Lk 22,7–38.
340. dicséret
IV. 10. PÉNTEK
(30) „Ekkor oltárt épített Józsué az Úrnak…” (Józs 8,30–35)
Isten krisztusi szeretete túlmutat a korrekt teológiai tételeken, valamint az igazságosan jogos és halálos beszorítottságon is. Aj városának legyőzése és annak leírt eseménysora, mint Józsué könyvében sok hasonló, csak Jézus Krisztusra tekintve érthető helyesen. Őbenne Istenünk a teljes kijelentéssel ajándékozott meg bennünket. Most, nagyhéten – éppen nagypénteken – ez az értelmezés nemcsak fontos, nemcsak kívánatos, hanem áldottan szükséges is. Aj városának elfoglalása mutatja, hogy Isten nagyon szereti népét, engedelmességre vezeti őket, intésében is tisztogatja őket, és győzelemre segíti ügyüket. Ez a történet azonban csak szűk keresztmetszete Isten akaratának. A fenti tételek krisztusi értelmezése tehát ekként hangzik: az egyetlen engedelmes élet Jézus Krisztus élete. Ő az, akit Isten megbüntetett az emberiség minden engedetlenségéért, hogy a világon könyörülhessen (Jn 3,16). Isten megbékéltette a világot önmagával Jézus Krisztusban (2Kor 5,17–21). Isten népe azért kapott áldást, győzelmet, hogy általa nyerjen áldást a föld minden nemzetsége (1Móz 12,3). Józsué oltárt épített az Úrnak, hálát adva Aj városának legyőzéséért (30–31), majd felírta a mózesi törvényt erre az oltárra (32–33). Utána a törvény minden betűjét felolvasta a nép előtt, annak áldását és átkát egyaránt (34–35). A mi oltárunk a Golgota hegye, ahol Isten Jézus Krisztusban elhordozta és levette rólunk a teljesíthetetlen törvény átkát, az örök elvárások átkát, a bűn és halál átkát, hogy áldottak legyünk és áldássá lehessünk!
Lk 22,39–71.
341. dicséret
IV. 11. SZOMBAT
(4) „…a maguk részéről cselhez folyamodtak.” (Józs 9,1–15)
A gibeóniak csupán túlélni akartak. Belátták, hogy Jerikó és Aj városának eleste után nincs esélyük (3). Józsué szövetséget kötött velük mint jövevényekkel (5Móz 20,10): ha szolgálják őket, életben maradhatnak (15). Ha kiderült volna róluk, hogy kánaáni nép, nem köthettek volna velük szövetséget az Úr parancsa szerint (5Móz 7,1–2). Az Úr akaratát minderről nem kérdezték meg (14). Sok kérdést tehetünk fel itt. Baj, ha az ember túlélni akar, és ezért mindenféle ravaszságokhoz folyamodik? Meddig mehet el az ember azért, hogy a saját életét megtartsa? Józsué itt engedetlenné lett? Neki ugyanis minden ott lakó kánaáni népet – bálványaival együtt – ki kellett volna irtania (5Móz 7,1–2). Hányszor kapkodunk, hányszor nem imádkozunk a fontos döntések előtt? Tetszik nekünk az, legyezgeti a hiúságunkat, hogy mások, életben maradásukért cserébe, a szolgálatunkba állnak? Márpedig ezek a kérdések a mai napig elevenen itt köröznek körülöttünk. Az egész történet úgy, ahogy van, a megtartó Jézus Krisztus után kiált. Akárhogy gomboljuk, nem jó itt semmi. Megváltás kell! Jézus Krisztus meghalt, de nem sokáig pihent a sírban. Harmadnapon feltámadt, hogy kegyelemből „túléljünk”, és ennek a világnak minden ellentmondásos sebét örökre meggyógyítsa megváltó szeretetével.
Lk 23.
343. dicséret