A szurok feketén fortyogott az üstben. Mirjam táplálta a tüzet, Jókebed pedig egy hosszú nyelű kanállal időről időre belenyúlt a fekete masszába, kiemelt belőle egy kis szurkot, és az előtte fekvő bölcsőkosár oldalára kente.

– Mire készülsz, anyám? – kérdezte Mirjam összehúzott szemekkel.

Az asszony nem válaszolt, csak végigtörölte az arcát ruhája hosszú ujjával. A füst csípheti a szemét, semmi más. Csak a füst. Mert könnye már nincs. Elsírta az összes könnyét, amije csak volt ez alatt a három hónap alatt, amióta a kisfia megszületett. Mert azóta minden nap és minden éjszaka rettegésben telt el. A katonák naponta jöttek. Ahol csecsemősírást hallottak, berontottak a házakba, és magukkal vitték a kicsiket. Nem fárasztották magukat azzal, hogy elvágják a torkukat. Volt, ahol meg se nézték, fiú-e a baba. A Nílus partján már várták őket a krokodilok, sokszor röptében kapták el a törékeny testeket.

Nekik eddig szerencséjük volt. A katonák csak egyszer törtek be a házukba, de Mirjam ki tudta menteni a kisfiút, ő maga azt mondta, most ellett meg a macska, annak a kölykei nyávognak éjjel-nappal. Igazat mondott Jókebed, a kismacskák ott nyöszörögtek akkor is a szalma között. Így hát a katona kifordult a házból, Jókebed pedig hálát adott a Mindenség Urának, hogy megmentette a gyermekét. Mirjam okos lány volt, megvárta, amíg elmennek a katonák, csak utána jött haza.

– Hol jártál? – vonta kérdőre az anyja. – Hiszen éhes már a kicsi – vizsgálta aggódva a fiát. – Ha felsír, meghaltok mind a ketten.

– Dehogy éhes! – nevetett Mirjam. – Nádmézzel etettem, a Nílus partján! Nézd csak, milyen jókedve van.

A kisfiú gyöngyözve kacagott, Jókebednek mégsem lett jókedve.

– A Nílus partján? De hát hányszor megmondtam, hogy ne csámborogj arrafelé! Hemzsegnek ott a krokodilok, de még a vízilovak is. Csoda, hogy meg nem haltatok!

– Nem megyek én olyan helyre, ahol krokodilok vannak – csapta a kezét csípőre Mirjam. – Meg egyébként is, azok most már csak egy helyre járnak, ahova… – de itt elharapta a mondatot. Nem akarta kimondani, hogy oda, ahova a katonák a kisbabákat viszik. Inkább másra terelte a szót. – Képzeld, találtam egy csodaszép fürdőzőhelyet a Nílus partján. Egy sekély öböl, tele van lótuszvirággal, a partját pedig puha, fehér homok fedi. Nem járnak arra krokodilok meg vízilovak, mert azok jobban szeretik a mélyebb partszakaszt. Csak bíbiceket meg kócsagokat láttam, a nád között pedig madarak énekeltek.

– El tudsz engem vezetni oda? – kérdezte Jókebed a lányát.

– Persze. De miért?

Az asszony nem válaszolt. Tudta, nem rejtegetheti sokáig a gyermekét. Már három hónapos, életerős, nagy fiú, és bizony jó erős hanggal áldotta meg a Teremtő. Mindegy, hogy sír vagy nevet, a szél messzire viszi a hangját. És ha meghallják a katonák, akkor eljönnek, és megölik.

Elhatározta hát, hogy szurkot főz, bekeni vele a kisfiú bölcsőjét, elviszi Mirjammal a Nílus partjára, távol a krokodiloktól. Még mindig nagyobb biztonságban lehet ott a gyermek, mintha megtalálják a katonák.