Minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy igazodjak az új, szokatlan életkörülményekhez, de gyakran meg kell állnom. Mi legyen azokkal a gyerekekkel, akiknek nem szabad közösségbe menniük? Vigyázzon rájuk a hatvanöt év feletti, veszélyeztetett nagymama, nagyapa, amíg a szülők dolgoznak? Végső esetben be lehet adni őket azokba a kisebb csoportokba, ahol gondozói, tanári felügyeletet kapnak?

Megértem én a veszélyhelyzetet, de te, Jézus, mit mondasz? Engedjünk a kisebbik rossznak? Melyik az? Ki az?

Távoktatásban kell hittant tanítanunk. A tanárok, tanítók, igazgatók egyaránt azon törik a fejüket, hogyan lehet átadni, számonkérni azt, amit a padokban ülő arcokra nézve, köztük fel-alá járkálva sem könnyű. Krisztusi szeretettel engedjem még rájuk az én „legfontosabb” tárgyam súlyát is, vagy tanúsítsak megértést, és az iskolával, óvodával ápolgatott, sérülékeny jó viszony megőrzése végett kivárjak még néhány hetet? Írjak a szülőknek, kérjék tőlük elérhetőséget? Tőlük, akik közül néhányan tőlem kérik, várják, remélik azt, hogy lelki hónuk alá nyúljak? Átérzem a szülők aggodalmát.

Megint térdre roskadok. Uram, a világi, az egyházi törvény vagy az evangélium? Hívnak, írnak a gyülekezeti tagok. Bizonytalan ideig bezárták a munkahelyét. Négyórás foglalkoztatásra változtatták a munkakörét. Jövő hónapban lejár a határozatlan időre kötött szerződése. Eddig sem volt bejelentve. Szívesen vállal bármit. Értsem meg őket! Ez más, mint azoknak az helyzete, akiknek vannak tartalékaik.