Hosszú hetek óta tart a karantén. Kinek mióta. Kinek mennyire. A tanulás rendületlen folytatódik, a home office tarol. A gyerekeket tanítjuk, a munkát elvégezzük, az étvágyat kiszolgáljuk. Nekem mindeközben olyan érzésem van, mintha az egész ország összefogott volna abban, hogy játsszuk el, hogy minden olyan, mint a járvány előtt. Mintha valaki harsányan elkiáltotta volna magát: „Játsszuk azt, hogy semmi nem változott! Tegyünk úgy, mintha minden a régi lenne!” És ehhez éljenezve lelkes tömegek játsszák el napról napra, hogy minden a régi.

De nem az, mert van, akinek nincs munkája. Nem az, mert valakinek nagyon sok munkája lett. Nem az, mert valaki nagyon beteg. Nem az, mert valaki nagyon fél. Nem az, mert valaki nagyon magányos. Nem az, mert mind a zsigereinkben érezzük: több területen is fogjuk még érezni a vírus okozta helyzet súlyát. Ez van belül, de közben kívülről hallatszik a színjáték háttérszólama: „Most mindenre ráérsz, most tedd meg!”; „Most úgyis otthon lustálkodsz, van időd!”

Szerintem mindeközben semmi nem ugyanaz, mert a számomra fontos embereknek én jelentek veszélyt. Az emberi lét alapvető szükségét, a közösséget meg kell tagadnunk magunktól. Nem tudok ölelni és ölelve lenni. Hogy lehetnék így én a régi önmagam?

A boltban kínosan udvariasan kerüljük és méregetjük egymást. Már fellökni és megelőzni sem akar senki. Néha arra gondolok, hogy még az is jobb volna, mint ez az udvariasságnak álcázott félelem a láthatatlan vírustól, és ezzel szorosan összefonódva: egymástól.

Eljátszhatjuk, hogy minden a régi, és van, aki igen jó ebben. De a lélek, az ember lelke nem nagy játékos. Ő érzi és érezteti – ha hagyjuk –, hogy most más szelek fújnak. És ezekben a más szelekben most hullámzik a lelkünk. Hol fent van, hol lent. Hol jobban van, hol kevésbé. IIyen aktívan hullámzó helyzetben összezárva néhány emberrel – akiknek a lelke más ütemben hullámzik – hogyan is lehetne elvárni, hogy az ember ugyanazt a minőséget hozza a munkájában? Hogyan várjuk el ugyanazt a teherbírást a diákoktól? Hogyan várjuk el egy kapcsolattól, hogy ugyanolyan biztonságot nyújtson, mint néhány hónappal ezelőtt?

Nyugodtan nézzünk szembe azzal, hogy most minden más! Másként működünk, másként érzünk, érzékelünk. Más jellegű feladatokat kell megoldanunk. Így az önmagunkkal és másokkal kapcsolatos elvárásainkat érdemes újraformálni, a megváltozott körülményekhez igazítani. Hogy az elvárásokban ne fulladozzunk, hogy ne csak a testi épségre ügyeljünk, hanem egymás lelkére is. Mert korántsem mindegy az, hogyan éljük meg ezt a vírussal terhelt időszakot, és milyen nyomokat hagyunk magunkon, egymáson.