Kiáltás és bizalom

Az eddig rohanó, immár lelassuló világunkban igen fölértékelődik az imádság és az őszinte emberi szó. A kiáltás nem azonos a kiabálással vagy pánikkeltéssel, hanem sokkal inkább a szenvedélyes, mégis higgadt beszéddel. „Tetézi, ki elfödi a bajt”, aki kétségeiről, félelmeiről hallgat, mint akinek kisebb gondja is nagyobb az adott helyzet nehézségeinél. „Míg hallgattam, kiszáradtak csontjaim, egész nap jajgatnom kellett” – vallja meg a zsoltáros. Az erőszakos csend, az elhallgatott szó teljes elszigetelődéshez, mérhetetlen magányhoz vezet. Ezért jó megnyílni és „kiáltani”: imádkozni, beszélgetni, egymás szavát meghallgatni és komolyan venni. Eddig aligha volt alkalmunk minderre, hisz versenyt futottunk az idővel, az eseményekkel, magával az élettel. Azonban a vírus megtette, amit mi nem tudtunk megtenni: megállította e rohanó világot, kényszerpihenőre ítélve minket.

E mostani rosszban van valami nagyon is jó, jelesül az, hogy végre kaptunk időt magunkra és egymásra. Ily módon az a mélység, amelyben vagyunk, nem csupán gödörhöz vagy feneketlen kúthoz hasonlítható, de az elmélyülés megszentelt helyéhez, Jézus Gecsemáné-kertjéhez, Isten akaratát fürkésző, szenvedélyes imájának színteréhez is. Ebben a szokatlanul új helyzetben kiderülhet, hogy nem tudjuk kimondani mindazt, amit érzünk és gondolunk. Újra meg kell tanulnunk egymás nyelvét, amellyel megérthetjük és megérinthetjük egymás lelkét. Ehhez azonban nyitottságra és bizalomra lesz szükségünk. Összekuszálódott világunkban a lelkünk is összezavarodik, békesség és reménység helyett szorongás és félelem uralkodik benne.

„Atyám, a kezedre bízom a lelkem!” – kiáltja Jézus a kereszten (Zsolt 31,6). Mi sem kiálthatunk ebből a mélységből mást. Ha valóban rábízzuk magunkat és a sorsunkat, megkönnyebbülhet a lelkünk, félelem helyett békesség és reménység költözhet a szívünkbe. E kettő nem valami racionális döntés nyomán születik, hiszen a tudós virológusok sem tudják, meddig leszünk még kiszolgáltatva a COVID–19 nevű láthatatlan nanoszörnynek. Azonban aki a mélységből kiáltva Isten kezére bízza a lelkét, az megnyugszik, nem szorongatja többé a félelem, mert a bizalom szeretetet szül, a szeretet pedig kiűzi szívünkből a félelmet. A félelem megkötöz, megbénít minket, ellenben a szeretet fölszabadít és élni segít. Most, a karantén bezártságában, de életünk minden korszakában szükségünk van arra, hogy egymást megajándékozzuk, kincseinket egymásra tékozoljuk, és ne lecsavart lánggal égjünk, hanem lobogjunk. Járvány idején igazán van mitől félni, mégsem lenne jó, ha a félelem elhatalmasodva zsarnokoskodna fölöttünk. Ha bizalommal fordulunk az ég felé és a kellő távolságot betartva egymás felé, akkor élhetőbb, elviselhetőbb lesz életünknek ez a korszaka. Az igazi szeretet pedig kiűzi szívünkből a félelmet.