Az Ige mellett
V. 31. VASÁRNAP - Pünkösdvasárnap
(7) „Menjetek el, és hirdessétek: elközelített a mennyek országa!” (Mt 10,1–15)
Isten országa Jézus Krisztusban közel van, itt van, kiteljesedőben van. Elsődleges feladatunk az Isten országának hirdetése: először a sajátjainknak – családunknak, népünknek (5–7), majd a világnak (Mt 28,18– 20). Ez Isten uralmának a meghirdetését jelenti. Isten országának megvalósulását hirdetjük, ahol Isten örök rendje, valamint megváltó, szerető hatalma határoz meg mindent, mint ahogy a mágnes a vasreszelék minden apró szemcséjét a maga boldog helyére segíti. Minden tevékenységünkben ez határoz meg bennünket. Minden ebből következik: Isten országának hirdetése közben maga Isten cselekszik. Ezért jelek kísérik, hiszen ahol Isten uralkodik, ott többé nem a betegség, a halál, a bűn leprája győzedelmeskedik, többé nem a gonosz diktál (8). Isten országának hirdetése közben nem az eredményre, nem a jelekre, nem a megélhetésre törekszünk, hanem „csak” végezzük azt, amire az Úr elhívott bennünket, és ő gondoskodik eredményről, megélhetésről, vagyis ő cselekszik (9–15). Az Úr mennyei hatalmat és erőt ad ahhoz a szolgálathoz, amelyre elhívott bennünket (1). Éltető Lelke hitet ajándékoz nekünk, az Úrtól kapott feladatra pedig betölt bennünket, ahogyan azt a prófétákkal tette. Ez a pünkösd csodája.
1Mózes 29.
189. dicséret
VI. 1. HÉTFŐ - Pünkösdhétfő
(18) „…tanúbizonyságul nekik és a népeknek.” (Mt 10,16–28)
Jézus felkészíti a tanítványokat a sorsukra (18): – Kiszolgáltatnak benneteket énmiattam! – mondja nekik. Ez jelentheti azt, amire utal is: üldöztetést elszenvedve végül törvényszékek előtt állunk. Általános értelemben pedig azt a kiszolgáltatottságot jelenti Jézus szava, amelyet a hívő keresztyén embernek mindig el kell hordoznia Jézus Krisztusért, hiszen a modern társadalmakban, ha nem bántanak is, nem tudnak mit kezdeni velünk… Szerte a világban ma is átélik a keresztyének mindkettőt. Mi vállaljuk ezt a kiszolgáltatottságot Jézusért? Hitvallóként vállaljuk? Úgy, mint akik csakis Uruktól függenek minden helyzetben? A tanítvány szolgálata ugyanis mindenkor, mindenki előtt csakis a bátor bizonyságtétel, a tanúság lehet Uráról, Jézus Krisztusról (19). Bizony, ha kiszolgáltatnak bennünket, akkor Jézusért teszik, vagyis nem csupán miatta, hanem még inkább azért, hogy őróla tanúságot tegyünk. Ez is a pünkösdi csoda része, amelyet azóta is átélünk, ha hitben szólunk: Urunk közben elveszi a félelmet, Szentlelke által segítségünkre jön, és megadja azt, amit mondanunk kell (19–20).
1Mózes 30,1–24.
374. dicséret
VI. 2. KEDD
(34) „Nem azért jöttem, hogy békességet hozzak…” (Mt 10,29–42)
A békességet teremteni kell, vagyis a békesség Isten ajándéka: bennem, emberi kapcsolataimban, a nézetés érdekkörök, valamint a népek között egyaránt. Az Úr felhasználhatja tanítványait a békesség munkálásában, de az mindenestől az ő ajándéka a meghasadt és békétlen világban (Mt 5,9). Isten azonban nem teremt úgy békességet, hogy az ő üdvösséges rendje szerint ne tenné rendbe a dolgainkat. Tartós és örök békességet tehát csak úgy lehet munkálni, hogy leborulunk ajándékozójának üdvösséges akarata előtt, és mindenben aszerint hozzuk meg döntéseinket. A leborulás lehetetlenné teszi azt, hogy a látszatbékesség érdekében bárkit és bármit az Úr elé helyezzünk az életünkben, vagy összekeverjük egymással az istenit és a gonoszt. Valódi békesség csakis ott adatik, ahol az Úr az első. Jézus valódi, örök, Isten rendje szerinti békességet teremt, de lerombol minden hamis békességet, amelynek amúgy is mindig összeomlás a sorsa. Jézus kardja nem vagdalkozik, csak elválasztja egymástól azt, ami nem illik össze, és ami bennünk és körülöttünk is annyi feszültséget okoz, majd „halált és kárt hoz” (34). A jézusi, egyetemes szeretetre hivatkozva ne kényszerítsen bennünket senki arra, hogy tagadjuk meg a mi Urunkat, aki a Krisztus, aki az út, az igazság és az élet (Jn 14,6).
1Mózes 30,25–43.
368. dicséret
VI. 3. SZERDA
(6) „…boldog, aki nem botránkozik meg énbennem.” (Mt 11,1–6)
Megbotránkozni Jézusban azt jelenti: elbizonytalanodni, csalódni benne, ezért szembeszállni vele, majd elutasítani őt, azaz nem hinni benne mint Isten Fiában, Megváltóban. Mi marad nekünk nélküle?! Boldog az, aki nem botránkozik meg Jézusban azért, mert ő nem a mi várakozásaink szerint cselekszik. Keresztelő János az ítélet tüzét várta Jézustól, ő pedig kegyelmes. Lesz ítélet, lesz számonkérés, de boldog az, aki örül a kegyelemnek, és tud örülni annak, ha az Úr másokat is megajándékoz vele. Boldog az, aki a dolgok végső, igazságos átrendeződését az Úrra bízza. Aki nem botránkozik meg Jézusban, hanem elfogadja a rá kimért részt, és abban hűséggel szolgál mindhalálig (Jel 2,10). A jelen szenvedései között könnyen meginogva kérdezhetjük mi is: hol van az Eljövendő, hol van a Megváltó? (3) Boldog az, akinek nem kérdéssé, hanem könyörgéssé lesznek a szavai: Jöjj, Megváltó! Boldog az, aki a kereszten szenvedő Jézusban meg nem botránkozik, és a feltámadott Úr örök életről szóló ígéretét nem gyarló elméjével akarja megragadni, hanem mindig több hitért könyörög (Lk 17,5).
1Mózes 31,1–21.
369. dicséret
VI. 4. CSÜTÖRTÖK
(12) „…aki a legkisebb a mennyek országában, nagyobb nála.” (Mt 11,7–19)
Keresztelő Jánost az Istentől nyert megbízatása a legnagyobbá tette ezen a földön, hiszen ő lehetett a prófétai ígéretek beteljesedéseként Jézus Krisztus előhírnöke (Mal 3,1; Ézs 40,3). Ma sincs annál nagyobb méltóság ezen a világon, mint a Megváltó eljöttét, mindenre elégséges jelenlétét és mindeneket újra teljessé teremtő visszajövetelét meghirdetni. Akkor is ez a legnagyobb méltóság, ha sokan semmibe sem veszik. Ugyanakkor szolgálatunk a földön csak akkor lehet hitelessé, ha Keresztelő Jánoshoz hasonlóan egyre kisebbé leszünk itt, hogy szolgálatunk által csakis Jézusra figyelhessenek, és ne ránk (Jn 3,30). Amikor azonban Isten országa kiteljesedik, akkor Keresztelő Jánossal együtt osztozunk az Úr dicsőségében. Ott a legkisebb is nagyobb lesz az itteni „nagyoknál”, azoknál végképp, akiknek Isten ügye csupán saját dicsőségük ugródeszkájaként funkcionált. Keresztelő János úgy hirdette meg Jézust, hogy ő egyre kisebbé lett. Keresztelő János ott lesz az üdvösségben, mert az Úrra mutatva eltörpült, mert kegyelem alatt volt. Mi is ott lehetünk, ugyanezért. Nem is beszélve arról, hogy ott már nem lesz „kicsi” és „nagy”. Ezek az itteni kifejezések csakis itteni szolgálatunk hitelességére és lényegére mutatnak rá.
1Mózes 31,22–54.
370. dicséret
VI. 5. PÉNTEK
(25) „Magasztallak, Atyám, menny és föld Ura…” (Mt 11,20–30)
Jézus magasztalja az Atyát, aki a menny és a föld Ura, azért, hogy kijelentette magát (25). Azért is magasztalja, mert az Atya mindent átadott őneki. Jézus és az őt küldő Isten egysége zavartalan (Jn 10,30): a mennyei világ előíze ez. A mindenség Urát mi Jézus Krisztusban szemlélhetjük. Ő hordozza a mindenséget (Zsid 1,3), mindenünk az övé, és mi magunk is mindenestől az övéi vagyunk, vagyis minden látszat ellenére sem vagyunk kiszolgáltatva idegen, gonosz hatalmaknak, bűnnek, betegségnek, halálnak (27). Jézus magasztalja az Atyát, mert kijelentése megnyílik azok előtt, akiknek az értelmét és a szívét ő megnyitja előtte (27). Ők gyermeki bizalommal hagyatkozhatnak Jézus Atyjára, az egyetlen, élő Istenre. A gyermek – bizonyos koráig – nem okoskodik és bölcselkedik, hanem bízik a szüleiben. A világ bölcsei és értelmesei előtt elrejtett marad az Isten kijelentése, lényegi üzenete, Jézus Krisztus megváltó szeretete. Sok okos és értelmes ember zseniálisan gondolkodik és méricskél a maga barlangjában, amelyet lassan elönt a víz (25).
1Mózes 32,1–22.
375. dicséret
VI. 6. SZOMBAT
(7) „…akik nem vétkeztek.” (Mt 12,1–8)
A farizeusok szerint Jézus tanítványai vétkeztek, mert olyasmit tettek, amit a mózesi törvény szerint nem szabad: éhesen kalászokat tépdestek, kimorzsolták abból a szemeket, és ettek. A szemek kimorzsolása pedig aratásnak, azaz munkának számított, amely tilos volt szombat napján (2). Jézus szerint a tanítványok nem vétkeztek. Ezt az állítását az Írásokból is igazolja (3–5), igazi érve azonban saját, Istentől való megbízatásában van. Ő Úr: Ura a szombatnak, a törvénynek, a templomnak – mindeneknek. Jézus irgalmasságot akar, és nem áldozatot: az áldozatot ő már meghozta. Nem kell több áldozat! Irgalom kell! (6–8) Hogyan értelmezem a törvényt, hogyan értelmezem az eseményeket, az emberi cselekedeteket, a világot: irgalommal vagy paragrafusokkal? A világ a törvény korszakában van: vétkeket fogalmaz meg. Kell is a törvény, mert a bűnös világban csak így biztosítható a rend. A törvény viszont nem ismer irgalmat, csak vétket, és személyválogató is: aki lebukott, arra lecsap, de sokan megússzák. Aki hitben jár, az az irgalom és a vétkek megbocsátásának korszakában él. Aki hitben jár, az irgalmat nyert – és irgalomra törekszik.
1Mózes 32,23–33.
376. dicséret