Annak gondolata, hogy a puritánok úrvacsora-elméletével és -gyakorlatával mélyebben foglalkozzam, 1995 kora nyarán, a Szentlélek kitöltetésének nagyon szokatlan, mert pünkösdi rózsák nélküli, fogvacogtatóan hideg ünnepén merült fel bennem először. Akkori, egy hónapos, engem a hazai pünkösdöktől nagyon messzire elszólító, s a kelta kisvilágba vezető kutatóutam során Lewis Baylyről, Bangor észak-walesi egyetemi város méltán híres püspökéről gyűjtöttem 17. századi adatokat.

A téma iránti érdeklődésemet Bayly érdekes, ellentmondásos személye mellett fokozta az is, hogy ezen a Walesben eltöltött, sok szempontból rendhagyó, eleinte nagyon bánatos pünkösdön délelőtt az anglikán székesegyházban, este pedig egy igazi „Welsh chapel”-ben, keltául szólva „gapel”-ben, egy kápolnának nevezett, igazi neopuritán kisközösségben vehettem úrvacsorát. Úgy, hogy az egyetemes papság elvét gyakorolva, padjainkban ülve maradva, mintegy egymás „papjaiként”, a szent szolgálatban társakként adtuk tovább a mellettünk ülőknek a kenyérdarabkákat és az apró kelyheket. Pontosan Lewis Bayly korának puritán úrvacsorai szokásait rekonstruálva.