Az 1950-es évek elején a Budapesti Református Teológiai Akadémia egyik szemináriumának az óráján valaki feltette a kérdést: – Micsoda az élet? – Fiatal professzorunk így válaszolt: – Az élet vándorút. Valamikor elindulunk ezen az úton – amely kinek hosszabb, kinek rövidebb –, és minden nappal közeledünk a célhoz. Útközben sok szép tájban gyönyörködhetünk, de ki vagyunk téve az időjárás viszontagságainak, és útitársak is szegődnek mellénk. – Így indult el élete útján a Budapesten, értelmiségi családban született Petőváry Zalánka is. Fiatalkori megtérése után a Soli Deo Gloria Református Diákszövetség tagja lett. A háború borzalmait követően fejezte be középiskolai tanulmányait.

Életét megváltó Urával és a református egyházzal való élő kapcsolat jellemezte, amelynek lélekformáló ereje az akkoriban induló Kelenföldi Ifjúsági Közösség alkalmain bontakozott ki leginkább. Ez a harminc-negyven főből álló csoport vasárnaponként szinte egész délután együtt volt az Ige körül, énektanulással, előadásokkal, elmélkedésekkel egymás hite által gazdagodva. Sokak számára jelentettek ezek az órák egész életre szóló elköteleződést. Zalánka itt ismerkedett meg Bognár Józseffel, aki szintén bibliakör-vezető volt a közösségben.

Az ismeretségből házasság lett. Az 1951-ben megtartott esküvő után az ifjú pár rövidesen Pápára költözött, mert a biológia–földrajz szakos férjet az ottani református gimnáziumba hívták meg tanárnak. Az iskola államosítása után Budapestre költöztek, a férj az I. László Gimnáziumban (ma Szent László Gimnázium) folytatta tanári pályáját, ahol később igazgatóhelyettes is lett. Mindeme helyekre természetesen ifjú felesége is követte, aki hűséges segítőtársa volt – nemcsak a családi élet terén, hanem szakmai vonatkozásban is.

Három fiuk született. Mivel „klerikális reakciós” családból származott, Zalánka csak 1966-ban, többévnyi segédmunkásság után, sűrű családi teendői mellett szerezhette meg az ELTE-n a magyar–történelem szakos középiskolai tanári diplomát. Így szakmai vonalon is méltó társa lehetett férjének a I. László Gimnáziumban töltött huszonnyolc éven keresztül.

1990-ben, a rendszerváltozáskor teljesen kilátástalannak látszott, hogy a Lónyay Utcai Református Gimnázium visszakerüljön az egyház tulajdonába. Ekkor férje – az egykori lónyays diák, majd tanár – az ügy élére állt, és korát meghazudtoló módon tüntetett, szervezett, petíciókat gyártott, „előszobázott”.

Számos bonyodalom után – sok imádságot és zörgetést követően – végre megindulhatott az élet a Lónyayban, és az új igazgató Bognár József lett. Ebben a kemény, idegtépő harcban példás hűséggel állt mellette hitvese, Zalánka – nem csak a Lónyay leendő tanáraként: ő volt az, aki a legfontosabb iratokat felkutatta a Püspöki Hivatal irattárában. Akkor igen nagy szükség volt arra a háttérre, amelyet a feleség képviselt, aki a mindennapi családi gondokat fokozottan vállalva nemcsak imádságaival, hanem munkatársként is segítette férjét.

Az időközben felnőtté vált fiaik tizenhat unokával ajándékozták meg őket. De meg kell említenünk Zalánka életének azt az időszakát is, amikor Kispesten igazgatóként két tanéven keresztül honorárium nélkül, Isten dicsőségére segítette az akkor induló, ma is működő Karácsony Sándor Rózsatéri Református Általános Iskolát. Mindezek után több éven keresztül érettségi elnökként és a Keresztyén Nevelés című folyóirat főszerkesztőjeként tevékenykedett.

Bognárné Zalánka eltávozása kapcsán újra felidéződik előttem a dinamikus egyéniség, akit nem ingatott meg hitében a modern idők szele, vállalta a következményeket, és ha kellett, harcok árán is megmaradt imádkozó szívű, dolgos sáfárnak, aki hűségesen munkálkodott a rábízottakért. Halálhíre magas kora ellenére is váratlanul ért. Fájdalommal tölt el, hogy lezárult küzdelmes, gazdag élete – de hisszük, hogy csak itt, e földön.

Az Úr hazahívta szolgálóleányát, aki futását elvégezte, a hitet megtartotta (2Tim 4,7). Közel ötvenhét évnyi házasságuk után Bognár Józseftől 2008. február 1-jén búcsúztunk. Most, 2020. május 14-én feleségétől vettünk búcsút a boldog feltámadás reménysége alatt. Fájdalmunkban Isten Igéje legyen vigasztalásunkra: „Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” (János 14,27)

Hálát adva életéért, emlékét megőrizzük szívünkben.