Arany János és Tompa Mihály, e két mély hitű református költőnk – Tompa poétai pályája mellett lelkipásztorként ugyancsak elmélyült, Istentől kapott hivatástudattal szolgált – nem csupán számos versben, hanem levelek sokaságában is emléket hagyott. Ezúttal annak az episztolának a legfontosabb részleteit szeretném közkinccsé tenni, amely az Arany János összes művei című sorozat XIX. kötetében, a Levelek V.-ben látott napvilágot, Korompay H. János kiadásában, az Universitas Kiadónál.

Érdemes megismerkednünk ezzel az 1866. november 14-én keltezett, egyszerre szomorú és reménykedő, csüggedt, ugyanakkor Istennek hálás levéllel, amelynek minden sorában érződnek a három hónapig pusztító kolerajárvány félelmei és akkori embertársaink bénult tehetetlensége. Arany abban az esztendőben még nem aggastyán, csak negyvenkilenc éves, de őt máris megvénítő óriási félelmei – különösen felesége, Ercsey Julianna törékeny egészsége miatti aggodalma – hátterében ott kísért egy időben igen közeli csapás: lányuk, Arany Juliska halála, aki nem sokkal Piroskája születése után, 1865 decemberében hunyt el. A költő sokszor idézett „Nagyon fáj, nem megy!” sóhajtását ez a családi veszteséget követő járvány meghosszabbította.