Milyen kép jut eszembe elsőként, ha azt mondom, teológia? A márvány lépcsősorban rejtőzködő csigaívek. Lábam alatt a kő merevségében üzenő idő és időtlenség. Ahogy az egykori élőlény háza üzen a teremtés hajnaláról. A spirális ív visszavezet az eszméléshez, a miértekhez, és elvezet a válaszokhoz.

Önmagam képességeire is kíváncsi voltam, amikor négy éve belevetettem magam az ismeretlenbe. Június volt. Ültem a teremben, a nyitott ablaknál a szél játékosan emelgette a függönyt. Mintha a kinti világ akarna üzenni, de akkor ez nem számított. Kipirosodva, izgatottan írtam jegyzetemet, mellettem egy felsőbb éves diák unottan próbálta lekötni magát. Az elhatározás még mindig őrültnek tűnt: annyi év után beülni az iskolapadba, időről időre odahagyni a családot, a megszokott kényelmes életvitelt. Többszörösen megméretni magam, kínlódni, teljesíteni minden feltételt, és közben alázatot tanulni. Kell ez? És mire? Bírom-e?

A kérdés fölösleges volt. Pontosan tudtam, hogy teljesítményünk egy része külső ajándék. A megbízó a megbízással együtt ellát a megfelelő felszereléssel, azokkal a fegyverekkel, amelyekre az addig kapottakon túl szükség lesz. S hogy mennyire fölöslegesek voltak a kétely kérdései, azt jegyzetelés közben értettem meg, amikor az elemzésre váró kátékérdés mellett ott állt az ige, amely megbízott. Amely hónapokkal korábban felszólított, hogy tegyem félre a megszokott pálya gondolatát, a kényelem csábítását. El kell indulni abban a spirálban, abban a csigavonalban, amelyre felszólít.