Trianon következményei száz év után is hatással vannak az életünkre. Meglátjuk bennük Isten munkáját is? Június 4-ére készülve magyarországi és határon túli reformátusokat kérdeztünk arról, hogyan élik meg a nemzeti összetartozást.

Varga Tünde

A BUDAI GYÜLEKEZET BEOSZTOTT LELKIPÁSZTORA

Tízéves lehettem, amikor az Országház ég felé kibukó kis fiatornyainak csipkéit, a kupola betakaró monumentális oltalmát nézve valamit megéreztem abból, hogy mi, magyarok hatalmas dolgokra lehetünk képesek. Nekünk kívül rekedve fontosabb lett, hogy tudjuk, kik is vagyunk. Balassi, Blaha, Csontváry, Jókai, Klapka, Madách, Márai, Mikszáth, Tompa, Kaszás különösen is a mi szülötteink lettek határokon kívül rekedt szülőházukkal, de határokon átívelő elragadó lényükkel, kiapadhatatlan szavai(n)kkal, életérzései(n)kkel, történetei(n)kkel is.

Amikor kiskamaszként Magyarországra kerültem gimnáziumba, otthon a furcsa magyar, itt pedig „szlovák” lettem. Ebben az örök kettős létben kellett megtalálnom identitásom szilárd alapjait. Nem értettem ezt az idegenkedő, más érzést, amely szétszakítottságunkból fakad. Aztán megtapasztalhattam azt is, hogy a táncházban a magyar táncokat ropva mindenki eggyé válik.

Együtt lélegzünk, együtt reptetjük lépteink körben vagy párban népzenénk vérünket mozgató dallamkincsére. Lelkészként a befogadottságban, a szolgálatban is elmosódtak, feloldódtak az addig fájdalmas határok. Mások vagyunk, de egyek is, hisz lelkünket nem lehet gúzsba kötni. Mindig nagy szeretettel találkozom ízes, „határon kívüli” cinkos testvérségünkkel, és ilyenkor nincs szívzörej többé.