Pocsaji Miklós
Életüket, munkájukat, szabad óráikat szentelik oda Istennek, a református egyháznak és gyülekezetüknek. Öt kérdés – öt válasz rovatunkban hétről hétre lelkipásztorokat, gondnokokat és presbitereket mutatunk be. Ezúttal Pocsaji Miklóst, a Budapest-Albertfalva-Kelenvölgyi Református Egyházközség lelkipásztorát.
1968-ban született Budapesten. Felesége, Krisztina az üzleti életben dolgozik. Házasságukból két leánygyermek született, az idősebb huszonkét, a fiatalabb tízéves. Hét évig szolgált Kelenföldön, de már tizenegy éve az albertfalva-kelenvölgyi gyülekezet lelkipásztora, amely a jövőben két különálló közösség lesz.
Gyermekkorától kezdve lelkész akart lenni?
Nem, ez akkor eszembe sem jutott. A családommal csak ünnepekkor mentünk templomba. Ipar- vagy képzőművészeti pálya lebegett a szemeim előtt. Aztán az egyik osztálytársam elhívott a pasaréti gyülekezetbe. Ez az egyházzal és az Igével, de legfőképpen Krisztussal történt találkozás fordított a lelkészi pálya felé. Még a megtérésemkor sem gondoltam erre a hivatásra, pedig kértem Istent, hadd élhessek úgy, mint Pál: napközben a polgári munkámat végezve, este pedig neki szolgálva. Ezt a kérést nem hallgatta meg, várt még az elhívással. Végül eljött az idő: az átlagoshoz képest tíz évvel később végül jelentkeztem a teológiára.
Ha visszamehetne az időben, mit tanácsolna fiatalkori önmagának?
Erre a kérdésre egy sikeres üzletember egyszer azt válaszolta: „A csúcson nincs semmi!” Jó tudni, hogy a mi hegycsúcsunk Isten hegye (Zsid 12,22), ahová lélekben újra és újra járulhatunk, és ott van valami, sőt Valaki. Azt tanácsolnám magamnak: „Használd ki jól az időt, tedd meg, amit lehet és kell –, és még inkább használd ki az alkalmas időt!” Az időbeosztással mindig is hadilábon álltam, így megértem, amikor Pál azt mondja: „…a napok gonoszok” (Ef 5,16). A legfontosabb az Istennel eltöltött idő, amelynek sok formája lehet. Ez az, ami feltölt és segít, hogy felismerjem a kairoszt, vagyis az alkalmas időt.
Mi okozza önnek a legnagyobb örömet, illetve nehézséget a hivatásában?
A legnagyobb öröm, amikor láthatom, hogy Isten megváltoztat egy-egy életet. Ehhez kapcsolódik a legnagyobb szomorúság is: azt látni, hogy valakiben nem változik semmi. Nehéz minden időben teljesíteni, akkor is, amikor látjuk a gyümölcsöt, és akkor is, amikor nem. Mindkettőnek lehetnek években mérhető korszakai. Jó tudni, hogy a gyülekezet az Úré, és nem is adja ki a kezéből sosem.

Ugyanakkor eszköznek lenni, hordozni valami nálunk nagyobbat – kivételes hivatás. Különös, hogy ez a mostani, vírus okozta helyzet nem meggyengítette a közösségünket, hanem megerősítette. Ez már most is érezhető, és úgy látom, a jövőben még számottevőbb hatása lehet.
Min szeretne leginkább változtatni az ön által szolgált gyülekezet életében?
Inkább előrejutásról, továbblépésről van szó. A legfontosabb a gyarapodás, amely az új csatlakozásokat és a megtéréseket egyaránt jelenti. Fontos a felnőtt keresztyénségre történő eljutás, illetve eljuttatás – ennek fokmérője a misszió. Leginkább hatásos mai formája a szívből szívbe eljutó evangélium. Erre kell felkészíteni a gyülekezeti tagokat: mindennapi misszionáriusnak kell lenni.
Van olyan ige, amely különösen fontos önnek?
Meghatározó az elhívási igém (Jer 1,5–8), és az is, amellyel Isten az albertfalva-kelenvölgyi szolgálatra hívott el: „Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek.” (Jn 14,2) A harmadik ige a küldetésről szól, illetve arról, hogy a mindenféle bezártsággal és nyitottsággal kapcsolatos végső döntés egyedül az Úr Krisztus kezében van: „Nyitott ajtót adtam eléd, melyet senki sem zárhat be.” (Jel 3,8)