Áldozati ajándékká lett az, amit a jeruzsálemi templom számára felajánlottak. Ettől kezdve ez a felajánlás érinthetetlenné lett. Nemcsak a szokássá lett rituális mosakodásokat (1–2), hanem ezeket a felajánlásokat is megtisztítónak tartották (5). Amikor valaki nem akart segíteni a másikon, akár a saját szülein vagy bárki más rászorulón, akkor kimondta arra, amivel embertársát megsegíthette volna, hogy az áldozati ajándék (5). Így a törvényt megtartotta, a segítség elmulasztását Istenre hivatkozva igazolta, lelkiismerete nem vádolta. Így lett az Isten törvényéből, annak lényegéből, az Isten- és emberszeretet parancsából olyan hagyományrendszer, amely nemcsak önmaga fennmaradását biztosította, hanem kiváló ürüggyé is lett arra, hogy az emberi gyarlóság ezzel elfedje magát. Mindig valami bevett, „nemes ügy” mögé rejtőzve képviseljük önmagunk tisztátalan önzését (3–6). Urunk, könyörülj rajtunk, mert tisztátalanok vagyunk: a szánkkal sokan tisztelünk téged, a szívünk mégis távol van tőled, és így távol vagyunk egymástól is (8)! Terád, valamint tőled kapott hagyományainkra hivatkozva támadunk egymásra, mint akik birtokosai vagyunk az igazságnak.

1Móz 46.

86. zsoltár

Jézus rámutat arra, hogy igeértésünk, igemagyarázatunk, teológiai rendszerünk és ebből következő történeti hagyományaink ereje gyakran érvényteleníti az Isten valóságos akaratát: az Isten- és emberszeretet parancsát (15,1–9). Önmagunkat, identitásunkat védjük, életünkkel és vérünkkel, de mindenekelőtt a másik valamiféle bántalmazásával. Ennél azonban még nyomorúságosabb az a helyzet, amikor Isten szeretetét már nem is említve, az emberszeretetre hivatkozva minden hagyományt felszámolunk, mindent összekeverünk. Ilyenkor éppen ez a keveredés lesz kötelező „hagyománnyá”. Isten akarata, a törvény célja Isten és a másik ember szeretete. De a másik embert nem tudjuk szeretni addig, amíg Isten Jézus Krisztusban megmutatott, megváltó szeretete újjá nem szüli a szívünket, az életünket (19) – nemcsak az enyémet, hanem a közelemben és a távolamban élőét is, hogy istentiszteletemből következő emberszeretetem nyomán ne legyek azonnal a durva, tisztátalan, önző, „régi világ” áldozata. Mivel az újjászületést Isten kegyelme végzi el, és nem mindenki, nem is egyszerre tér meg, ezért az élő hit természete az „áldozat”. Az Úr szeretetéből következő emberszeretet következménye az áldozat: odaadom magam a másikért, vállalva a krisztusi szeretettel járó sokféle visszaélést is.

1Móz 47.

269. dicséret

A nyomorúság minden ember közös tapasztalata a kulturális, vallási, nemzeti sokszínűség ellenére is. Az ember sokféle tekintetben kegyetlenül meggyötörhető, gonosznak kiszolgáltatott és krisztusi megváltásra szoruló lény (22), akárcsak ez a tíruszi asszony és beteg lánya (21). Ez az asszony csak a származása szerint volt kánaáni, pogány asszony, valójában az Úr gyermeke volt, aki felismerhette Jézusban a Megváltót, és hűségesen kitartó hitével őhozzá fordulhatott (22). Lám, a távollévőket is közellévőkké teheti az Isten (Ef 2,12). A hit határai szélesebbek a mi határainknál. A hit mindig – kitartóan kopogtatva – ráhagyatkozik az Úr kegyelmére. Ez a kegyelem hatalmas, gyógyító és szabadító. Az asszony Jézus hallgatása és kétszeri kemény elutasítása ellenére sem szűnt meg hitének bizonyosságával kopogtatni az Úr kegyelménél (23–27). Jézus elutasítása próbatétel volt. A hit embere mindvégig kitart (Mt 24,13). Az Úr kegyelméből egy morzsa is elég (27). Az Úr kegyelme gyógyulás, a maradandó gyógyulás pedig az örök élet.

1Móz 48.

125. zsoltár

Elfáradnak a legkülönbek is (Ézs 40,30). Egy határon túl kidőlünk (32). Nincs mindenre erőnk. Jézus Krisztusban mindenre van erőnk (Fil 4,4), amire ő megbíz bennünket, és amihez ő erőt is ad nekünk. De az emberi lehetőségek végesek: kidőlünk sokféle nyomorúságban (30–32). Kell a testi, lelki, hitbéli feltöltődés, hogy méltó hűséggel bírjuk addig, ameddig az Úr kirendelte. Jézus Krisztus szánakozik dülöngélő, instabil életünkön. Lehetne sorolni, hányféleképpen dülöngél az életünk. Jézus Krisztus szánakozik azon, amivé lett az életünk: „a pusztában” küzdünk, éhezünk, szomjazunk, a magunk erejében bízva kidőlünk, megbetegszünk, meghalunk (32). Jézus azonban nemcsak szánakozik, hanem megszán, isteni hatalmával cselekszik, segít, megoldást és szabadulást ad, majd értünk meghalva és feltámadva megvált, azaz végérvényesen megszabadít bennünket (15,14–38). Jézus Krisztus nem enged végleg kidőlni minket! A sokaság csodálkozott a sok kimerülten dülöngélő ember megelégítésén, ezért dicsőítették a menny Istenét (31). Mi ennél is sokkal többért magasztalhatjuk az Urat, mert örökkévaló, maradandó gyógyulásunk és megelégítésünk van, amelyben már soha nem betegszünk meg, és soha nem éhezünk meg.

1Móz 49.

193. dicséret

A farizeusok jelt kívántak. Ez a gonosz és parázna lelkület nem fogékony az igazi és egyetlen mennyei jelre, a megváltást, az egyetlen megoldást ajándékozó, isteni csodára, az Úr Jézus Krisztus halálára és feltámadására (1Kor 1,23). Vagy megbotránkozik azon, vagy csupán eszköz számára, hogy saját kegyessége által érvényesítse a saját igazát és akaratát. Milyen gyengék, értetlenek, kishitűek az egykori tanítványok, akárcsak a maiak (8)! A földi kenyér, jólét kívánása minden felett áll. Mindnyájunkat kísértenek a „kenyérgondok”: ha nincs „kenyér”, azért, ha van, akkor meg azért, hogy több legyen. Ugyanakkor milyen döbbenetes, hogy milyen nehezen ér el bennünket az, ami túlmutat ezen a világon, éppen azért, hogy megáldja ezt a világot. Mennyire nem értjük az Úr szavát, mennyire nem bízunk ígéreteiben és hatalmában (9)! Pedig minden nap az Úr kegyelme, „kenyérszaporítási” csoda, bőséges maradékkal (5–10). Minden igehirdetés és hitbéli keresztyén bizonyságtétel, mint az Úr szava, arra emlékeztet minket, hogy Jézus Krisztus feltámadott, ezért „több az élet” (Lk 12,23). Isten a mindennapi kenyerünkről is gondoskodik, és megóv bennünket a gonoszság és a paráznaság minden formájától, annak dagadó kovászától, hogy aztán fogékonnyá legyünk az ő Lelke által Jézus Krisztus megváltó evangéliumára (1–12).

1Móz 50.

402. dicséret

Boldog az az ember, aki Jézusban meglátja a Krisztust, az Isten Fiát, a Megváltót, kiúttalan életének szabadítóját. Ezt a csodát Isten Lelke végzi el. Ez kegyelmi állapot (13–17). Jézus Krisztus erre a kijelentésre, az ő megváltó szeretetének felismerésére építi fel az egyházát. Vagyis az egyház tagjai Jézust Úrnak, Megváltónak tartják, és erre a megváltó szeretetre építenek, mint biztos kősziklára, amelyen sem bűn, sem betegség, sem halál, sem gonosz nem lehet úrrá. Egyedül Krisztus a kőszikla, egyedül őt nem győzte le a bűn, a halál és a gonosz hatalma (18). Aki pedig felismerhette Isten megváltó szeretetét a Jézus Krisztusban, az mindjárt szolgálatot is kapott, hogy a maga helyén hirdesse és élje az evangéliumot, amely megnyitja számunkra a mennyek országának kapuját már itt a földön is. Valóban, a menny üdvösséges öröme és ereje van ott, ahol Jézus Krisztust hirdetik és befogadják. Isten nyitja meg ezt a kaput. A kapu Jézus Krisztus (Jn 10,9). A kulcs pedig az evangélium hirdetése. Ez a kulcs a szolgálatunk nyomán nálunk van, mert az evangélium hirdetése által adatik bűnbocsánat és örök élet. Valóban, az evangélium hirdetése által Isten megold vagy megkötve hagy bilincseket a hit és a hitetlenség nyomán (19).

2Móz 1.

129. zsoltár

Jézus először szól nyíltan haláláról és feltámadásáról. Az ő küldetése nem a siker és a dicsőség. Jézus küldetésében benne van a kereszt és a szenvedés. Őrá tekintve nem öncélú szenvedésről, hanem megváltó szenvedésről van szó, olyan isteni szeretetről, amely nem emberi módon akar győzni, és amely nemcsak barátaiért (Jn 15,13), hanem ellenségeiért is meghal (Lk 23,34). Mi sikert és dicsőséget akarunk, látványos missziót, prezentáción grafikonokkal megtervezett és kimutatott eredményeket. Ez Péter gondolata is, amikor tiltakozott Jézus szenvedése és halála ellen, mert ő és a vele lévők dicsőséges, mások felett győzedelmeskedő Messiást vártak (22). Ez a mi gondolatunk is. Ez az emberi gondolat: győzni, nagynak lenni, sikerre jutni, az ellenséget letaposni, istenivé válni. Jézustól is ezt várták, és ő erre az emberi gondolatra mondja: „Távozz tőlem, Sátán (…), mert nem az Isten akaratára ügyelsz, hanem az emberekére.” (23) Pedig ebben is Jézus Krisztus követése lenne a tanítványság, amelynek végén ott a legnagyobb biztatás, távlat és ígéret: meg kell halnia, de harmadnapon feltámad (21). Nincs más megoldás. Van győzelem, de csakis Krisztusban. Ez a győzelem túlmutat a földi világ keretein az örök életre, de csakis ez a krisztusi győzelem áldhatja meg az „itteni” világot is.

2Móz 2.

277. dicséret