Isten igéje olyan gazdag! Mi lesz éppen hangsúlyossá egy adott igeszakaszban? Milyen gyönyörűséges az Isten igéje, az abban megszólaló jó hír, a megváltás örömhíre! Milyen gyönyörűséges azoknak érkezése, akik az örömhírt hirdetik! (Ézs 52,7) Milyen gyönyörűséges szolgálatot bízott ránk az Úr! (15) Kik hisznek a mi beszédünknek? (Ézs 53,1) Kik hívják segítségül ennek nyomán az Úr nevét? (13–14) Izgalmas kérdés. Az apostolt elsősorban saját népének sorsa izgatja. Ószövetségi igehelyekkel (5Móz 29,3; Ézs 29,10) szinte féltékennyé teszi őket, hogy megmozgassa az ellenszegülőket (19–21). Nem az a kérdés, hogy kik hisznek. Ez a szuverén Isten döntése. Számunkra az a kérdés: hirdetjük-e az üzenetet? Úgy vagyunk-e hűséges tolmácsolói Isten igéjének, hogy abban a krisztusi üzenet gyönyörűsége, kedvessége hallik ki? Ez a krisztusi írásmagyarázat is a hűség nélkülözhetetlen eleme. Hirdetjük-e akkor is odaadóan az igét, amikor testi szemekkel látva kevesen hallgatják szavunkat? Akkor is, amikor a társadalmi elismertsége is csökken ennek a szolgálatnak? Hirdetjük-e az igét: nemcsak lelkészként, hanem hívőként, a magunk helyén? Hirdetjük-e az életünkkel az evangéliumot?

1Sám 13.

26. zsoltár

Elvetette Isten az ő népét, Izráelt? Pál egyértelműen felelt erre a kérdésre: „Szó sincs róla!” (1) Az apostol a választ több tételben igazolta. Az első bizonyság erre maga Pál, aki Ábrahám magvából, Benjámin törzséből, a Krisztus ellenségéből apostol lett (1). A második bizonyság erre Illés példája (2–5). Illés a csüggedésében úgy érzékeli, egyedül ő maradt meg az Úr követésében. Isten azt felelte neki, hogy hétezer ember megmaradt a hitben. Ez a maradék is bizonyság arra, hogy Isten nem vetette el népét. Soha nem járunk egyedül a hitben, mindig vannak testvéreink! Isten kegyelme minden időben megtartja az ő népét. A harmadik bizonyság erre az egyház mint „lelki Izráel”. Izráel egy részének megkeményedését, vakságát (6–10) más népek hitre jutásának, azaz a pogányok üdvösségének megvalósulásáért rendelte el az Isten, az egyházért (11–16). Az első termést, a zsengét azonban követi a többi, az összes: amíg Izráel népe teljes számban meg nem tér (12). Ezt a lelki Izráelre nézve is kimondhatjuk: mindenki megtér, akit csak Isten, kegyelméből, magának választott. A feltámadás első zsengéje Jézus Krisztus (1Kor 15,20). Mindazok követik őt a feltámadás csodájában, akiket az Isten magának választott az üdvösségre.

1Sám 14,1–35.

254. dicséret

Ne dicsekedjünk, mert – fához hasonlítva magunkat – a gyökér hordoz minket (18). Ez a gyökér túlmutat Izráelen a Megváltóra, akiért kiválasztást nyertek (1Móz 12,3). Ez a gyökér Isten megtartó szeretetének testet öltése: Jézus Krisztus. Minden ajándék! Minden kegyelem! Minden dicsekvés istentelen. Ne legyünk elbizakodottak! A dicsekvés leggyarlóbb formája a hívő gőg. Másokat elvetett az Isten? Téged megtartott? Kire mutogathatsz? Isten jósága, hitet ajándékozó irgalma alázatra indít, istenfélelemre. Utóbbi egyik fajtája az a félelem, amely folyamatosan alázatban tart, és mindig odakerget az Úrhoz. Akinek üdvbizonyossága van, az nem bizakodik el. Aki pedig elbizakodott, azt valójában elvetette az Úr, még ha hívőnek látszik is (20–22). Istennek van hatalma arra, hogy Izráel népét a maga egészében magához ölelje. Sőt, Istennek arra is van hatalma, hogy mindeneket magához öleljen. Tudom, ez teológiai képtelenség. Miközben Pál rendszert alkot, a Szentlélek vezetése alatt mégis kénytelen ezt felvillantani – nem garantálni, hanem felvillantani (23–24). Isten hatalma felette áll bármiféle teológiai rendszernek. Az apostol éppen erről beszél.

1Sám 14,36–52.

432. dicséret

Pál áttekintette Isten üdvtervét, amennyire azt Isten kijelentése alapján áttekinthette. Isten megkeményítette Izráel egy részét, amíg a pogányok teljes számban be nem jutnak az üdvösségre. De aztán eljön a Megváltó, és a próféta ígérete szerint üdvözülni fog az egész Izráel (Ézs 59,20–21). A pogányok teljessége és az egész Izráel üdvözül, hiszen Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok (29). A teljesség itt azokat jelenti, akik Isten kiválasztó kegyelme által értek célhoz, mindazokat, akik engedetlenné lettek, és akiken Isten mégis megkönyörült (32). Csak leborulhatunk Isten bölcs döntései előtt. Az apostol is ezt tette. Ez a leborulás vallja, hogy Isten mindent tökéletesen intéz. Hálát ad az isteni, üdvösséges rendért, amely helyreállít és fenntart a gonosz mindent szétdobáló mesterkedése ellenére is (33–35). Ez a leborulás hálát ad azért a személyes bizonyosságért, hogy ebből a kiválasztó, üdvözítő szeretetből mi is részesülhettünk, a Jézus Krisztusban. Nem kell ennél több, valójában csak ez: vallani, hogy az Úrtól, őáltala és őérte van minden, ezért övé a dicsőség mindörökké. Ebben a hitben élni és szolgálni az ő dicsőségére, amíg tart a ma.

1Sám 15.

52. zsoltár

Gyönyörű, kristálytiszta szakasz ez. A gyülekezet Jézus Krisztus teste. Ő a fej, mi pedig ugyanazon testnek tagjai vagyunk, akik az Úr által kijelölt helyünkön szolgálunk, az ehhez őtőle kapott kegyelmi ajándékok képességével. Az egyes hívőnek a maga helyét hit által fel kell ismernie, és a hit engedelmességében, hűséggel ott kell szolgálnia. Ez a hit mértéke, amely kizár az Istentől rendelt helyünkkel kapcsolatban minden elégedetlenséget és nagyzolást (3–6). Az apostol említi az akkori feladatokat. A prófétálás és tanítás a hit szabálya szerint történjen, vagyis a gyülekezet közös, krisztusi hitvallása szerint, és nem önkényesen. A vezetést igyekezettel végezzük, vagyis nem hatalmaskodással, hanem felelősen elöl járva, a legtöbbet szolgálva. Az adakozó egyszerűen, természetesen adjon, és nem kirakatban (6–8). Az Úrtól rendelt feladatok közül kiemelkedik egy igen fontos, amely ebben a formában alig olvasható máshol. A könyörület szolgálata ez. Konkrét irgalom és segítség ez egy könyörtelen világban. Ennek számos formája létezhet, helyzettől függően. Az egyik legáldottabb könyörület a jókedv, az Úr valóságos örömétől tápláltan (Fil 4,4), amely másokat is jókedvre segít. Nem mímelt jókedv ez, és életmentő! (8)

1Sám 16.

372. dicséret

Milyen legyen a krisztusi ember? Legalább huszonhét elvárást sorol fel itt az apostol. Néhányat kiemelek: a szeretetben ne legyünk képmutatók. Legyünk egymás iránt figyelmesek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a nyomorúságban kitartók. Gyakoroljuk a vendégszeretetet, áldjuk az üldözőinket, ne legyünk nagyravágyók, ne álljunk bosszút. Az apostol arra akar késztetni bennünket, hogy olvassuk végig egyenként ezt a huszonhét elvárást, köztük szünetekkel. Ezalatt tartsunk önvizsgálatot. Hamar kiderül, hogy szinte mindegyik kapcsán megbuktunk, és elbukunk folyamatosan. Olykor felragyog valami ezekből a krisztusi vonásokból rajtunk keresztül, de aztán mintha győzne a gonosz hatalma: visszahullunk. Pontosan itt rejtőzik a mai igeszakasz lényegi üzenete! Az apostol ugyanis a krisztusi kegyelemből következő elvárások sorjázásával alázatra kényszerít, a kegyelem királyi székéhez „kerget” minket, miközben arra is rá akar mutatni, hogy milyen nagy hitető a gonosz, és mi mégis milyen nagy kegyelem alatt vagyunk. A gonosz minden bukásunk alkalmával el akarja hitetni velünk, hogy ő a győztes. Pedig a feltámadott Úré a győzelem!

1Sám 17,1–25.

144. zsoltár

Ravasz Lászlónál tökéletesebben és tömörebben senki nem magyarázta ezt a fontos szakaszt. Kívülről megtanultam egykor. Az állammal szemben a keresztyén ember a pozitív engedelmesség álláspontján áll (1–5). Az állam ugyanis biztosítja a rendet, egységet, kifelé a békét, befelé a jogrendet és az életfeltételeket (6–7), a bűn és a gonosz káoszt, erőszakot teremtő hatalma ellenében. Ha angyalok lennénk, nem volna szükség államra, annak „kardjára” (4). Aki az államhatalom ellen támad, az Isten ellen lázad és a Sátán táborába áll. Ugyanakkor az állam hatáskörének határát meghúzta az Isten. Az államnak mindig a maga minimalizálására kell törekednie. A legszörnyűbb bálványozás az állam istenítése. Amikor az állam ezzel az igénnyel lép fel, akkor fenevaddá lesz (Jel 13). Ekkor Istennek kell engednünk inkább, mintsem embereknek (Csel 5,29). Ilyenkor elérkezett az ellenállás joga vagy a vértanúság ideje. Az igehirdetés, a prófétai szó mindig jelzi az államnak való engedelmesség fontosságát és annak határait, amelyet a gyakorlatban az igével és Szentlélekkel megelevenített lelkiismeret érvényesít (5).

1Sám 17,26–58.

161. ének