Ó Nagy Ferenc
Életüket, munkájukat, szabad óráikat szentelik oda Istennek, a református egyháznak és gyülekezetüknek – rovatunkban hétről hétre lelkipásztorokat, gondnokokat és presbitereket mutatunk be. Ó Nagy Ferenc nádudvari gondnokot kérdeztük.
Hívő családban nevelkedett. Mindig természetes volt önnek Isten közelsége?
A testvéreim és én is az anyatejjel szívtuk magunkba a hitet. Nagyapám, dédnagyapám és édesapám is presbiterek voltak, édesanyám is hitben nevelkedett. Mi ezt abban a rendszerben is megtartottuk, amikor tiltották a vallásgyakorlást. Amikor a tanító azzal kereste meg az édesanyámat, hogy ne konfirmáljak, azt mondta, hogy őt nem érdekli, akkor inkább kapjak rossz jegyet, de mindenképp konfirmálni fogok. Feleségemmel ebben a szellemben neveltük két gyermekünket is, akik tovább is tudták vinni mindezt.
Mit jelent önnek a hit, Isten közelsége?
Van egy kedves igém: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” (Zsolt 50,15) Ezt többször megtapasztaltam az életemben. Sokat betegeskedtem, átestem több műtéten, és ahányszor segítségül hívtam az Urat, mindig segített. Ez a mai napig így van, és a gyermekeim életében is ugyanezt tapasztalom. Hálát adok azért is, hogy a gyermekeim házastársai is mind hitben élő emberek. Jó ezt tudni, jó így élni.
Ó Nagy Ferenc a Nádudvari Református Egyházközség főgondnoka. Negyvenéves presbiteri szolgálata során és egyházmegyei tanácsosként szomorúsággal látja az egyház sorvadását. Ugyanakkor hisz abban, hogy lesz fordulat.
Hogyan élték-élik meg a hitet a családban?
Erőt és biztonságot nyújt nekünk. Isten egyengeti az utunkat, mindig éreztem és érzem az ő kegyelmét. Édesanyám kilencvenhét éves korában halt meg. Végig együtt lehettünk, nagy áldás volt ez az életünkben. Ő olyan mélyen hitt, hogy szinte követni sem lehet ebben. Megélte a szörnyű ötvenes éveket, a kuláküldözést. Édesapám a háborúban fogságba került, rettenetes volt. Mégis túljutottak rajta, és ami a legfontosabb: hittel éltek mindvégig. Ezt láttuk és ebben nőttünk fel.
Gondnokként mit tesz a gyülekezet épüléséért?
Fontos a személyes beszélgetés, amely sokszor nem is tudatos a gyülekezetépítés szempontjából. Mégis egy-egy ilyen alkalom – amikor elültetünk egy kis magot a másik ember lelkében – az Isten ügyét szolgálja. Emellett nekem mindig is fontosak voltak a testvérgyülekezeti kapcsolatok és az ifjúság. Nagy áldás volna számunkra az egyházi óvoda és iskola. Teljesen más lenne úgy gyülekezetet építeni, ha lenne oktatási intézményünk. Bízom benne, hogy ez megvalósulhat.
Egyházmegyei tanácsosként hogyan látja a református gyülekezetek helyzetét és jövőjét?
Nem vagyok túlságosan derűlátó. Tanácsosként járom a gyülekezeteket, és látom mindenütt a tenni akarást, de ha nincs kivel lépni, ha nincs ember, akkor nagyon nehéz dolguk van. Nem mindegy, hogy valaki hitből vagy színből jár istentiszteletre. A létszám nem minden. Engem meglepett és elkeserített a legutóbbi esperesi beszámolóban hallott adat, amely szerint 2002 óta negyven százalékkal csökkent az egyháztagok száma az egyházmegyénkben. Sajnos nem látom azt, hogy ez hirtelen megváltozhatna. Talán a református iskolák és óvodák hozhatnának fordulatot. Ha az onnan kikerülő fiatalokból csak húsz százalék igazi hitre jut, akkor már van tovább. Akkor már van kovász. Bízom benne, hogy Isten megadja ezt. Hiszem, hogy lesz majd fordulat. Mert nekem az az érzésem, ha nem így, akkor is megtelnek a templomok, csak ennek nagy ára lesz. A zuhanó repülőgépen nincsenek ateisták.
