Pál apostol jól ismerte a korinthusi gyülekezetet. Korinthus az egyik legjelentősebb görög város volt, kikötőinek köszönhetően világokat kapcsolt össze. Virágzott a kereskedelem, sokféle nép és vallás jelent meg Akhája provincia fővárosában. Ezek keveredtek egymással, az egyes népcsoportok számos istent tiszteltek. A kikötőváros nem csupán híres, hanem hírhedt is volt, nagy mértéket öltött itt a kultuszi paráználkodás. A „korinthusiaskodni” kifejezés az ókori világban az erkölcstelen életvitelt jelentette, a rossz erkölcsű nőket „korinthusiaknak” nevezték, a „korinthusi embert” pedig a részegeskedő férfira alkalmazták. Pál többször járt a városban, az első meghatározó látogatás másfél esztendeig tartott (ApCsel 18,11). Egy éjjeli látomásban erősítette meg az Úr Pált és szolgálatát, hogy továbbra is hirdesse Krisztust: „...nekem sok népem van ebben a városban.” (ApCsel 18,10)

A két korinthusi levél a közismertebb páli levelek közé tartozik. Az első részletes betekintést enged a gyülekezet életébe – megosztottságába, feszültségeibe, félreértéseibe, tévelygéseibe. Mintha a korinthusi levelek a gyülekezet kijavítandó hibajegyzékei lennének, azonban nem hagyhatjuk ki a köszöntés megindító szavait sem: „…a Krisztus Jézusban megszentelteknek, elhívott szenteknek…” (1Kor 1,2) küldi Pál apostoli tanítását. A köszöntő sorok után hálát ad, és dicséri a gyülekezetet, majd megállapítja: „…nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok…” (1Kor 1,7) Amikor az apostol fejezeteken keresztül a gyülekezet és a gyülekezeti tagok hibáira mutat rá, ne sikkadjon el, hogy az útkereső, eltévedő, tévelygő korinthusiak megszentelt szentek. Így tekintsünk egyházunkra és saját magunkra is.