Kik tartoznak Isten népéhez, adott helyen belül található gyülekezetéhez? Azok, akik felé Isten tette meg az első lépést, akiket az Úr a saját népévé tett kiválasztó, elhívó, megszentelő kegyelme által (2). Azok, akik segítségül hívják Jézus Krisztus nevét (2). Aki segítségül hívja az Úr nevét, az üdvözül (Róm 10,13). Nincs ennél bátorítóbb ige. Ha hittel és imádsággal sóhajtasz fel: „Istenem!”, már segítségül hívtad az Úr nevét; üdvösséged van! Aki az Úrhoz menekül, annak életében nem marad el az üdvözítő védelem. Ennek testet öltése viszont teljesen az Úr döntése. Az Úr segítségül hívása egyben az Úr visszajöveteléért való buzgó imádságot is jelenti (7). Azok tartoznak Isten népéhez, akik együtt hívják segítségül Jézus Krisztus nevét, bárhol a világban. Ez a hitünk egyetemessége. Ugyanahhoz az Úrhoz fordulunk (2). Éppen ezért azok tartoznak Isten népéhez, akik nem okoznak egymás között szakadásokat, akik nem pártoskodnak, akik nem engedik, hogy ki-ki a maga vallásos sztárját istenítse, akik nem viszálykodnak, hanem egymáshoz igazodva követik az Urat (10–17).

1Sám 25.

103. zsoltár

Mivel dicsekedhetnénk? Amit elérhettünk, az Úrtól kaptuk. Az ő ajándéka minden javunk, képességünk, lehetőségünk. Ő adja a tálentumokat (Mt 25,14–30). Mink van, amit nem az Úrtól kaptunk volna? (1Kor 4,7) Nélküle semmit sem cselekedhetünk (Jn 15,5). Személyes bizonyságtételem: visszatekintve eddigi életemre, csak hálát adhatok az Úrnak – mindenért. Az idő múlásával kiderül, hogy az Úr nélkül mindnyájan senkik és semmik vagyunk (28). Mégis dicsekedhetünk! Nem önmagunkkal, hanem az Úr szeretetével. Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék! (31) Aki tisztában van elesettségével, minden tehetsége ellenére is töredékességével, bölcsessége ellenére is tudatlanságával, vitázóképessége ellenére is végességével, ereje ellenére is erőtlenségével, elért magaslatai ellenére is a zuhanás lehetőségével (27–28), az az ember kegyelem alatt van, azt az Isten kiválasztotta. Dicsekedhetünk az Úr kiválasztó kegyelmével (26–27). Dicsekvésünk Jézus Krisztus keresztje, amely bolondság és megbotránkozás a világnak, de nekünk az Istennek ereje (18). Ott, a kereszten látjuk igazán, hogy milyen nyomorúságosan sebezhető az ember, és milyen hatalmas az Isten.

1Sám 26,1–12.

487. dicséret

Amikor megérkeztünk szolgálati helyünkre, tele voltunk elhívásunkból fakadó lelkesedéssel, bízva abban, hogy ezt a lelkesedést a Szentlélek vezérli. Tudtuk, hogy ezen a szolgálaton csak akkor lehet áldás, ha az Isten bizonyságtételét, Jézus Krisztus evangéliumát hirdetjük, akit megfeszítettek, és aki feltámadott (2). A megfeszített Jézus Krisztusra tekintve látjuk azt, amit Isten az ő feltámadásával mindenkorra megpecsételt, hogy ott valójában a bűn, a betegség, a halál, a gonosz feszíttetett meg, győzetett le. A kereszt hirdeti a legnagyobb örömhírt: Isten megváltó szeretetét az embervilágnak. Tudtuk, hogy szolgálatunkon csak akkor lehet áldás, ha minden gyülekezeti tevékenység ezt az örömhírt adja tovább, hirdeti, éli, hitelesíti, erősíti (2). Tudtuk, hogy ezt az örömhírt nem megnyerő ékesszólással, nem bölcsesség fölényével lehet meghirdetni, hanem csakis a Szentlélek bizonyító erejével (4). Mindezeket tudtuk? Igyekeztünk folyamatosan könyörögni azért, hogy mindezeket mindenkor tudjuk, hogy soha el ne felejthessük, és meg ne fáradjunk a szolgálatban. A magunk alkalmatlanságát átélve tele voltunk félelemmel, rettegéssel, erőtlenséggel (3).

1Sám 26,13–25.

263. dicséret

Így kiált fel az apostol: „Mi pedig nem a világ érzéki lelkét kaptuk, hanem az Isten Lelkét, hogy megismerjünk mindent, amit az Isten ajándékozott nekünk!” (12) Isten ajándéka Jézus Krisztus, a megváltó szeretet, a kegyelemből nekünk ajándékozott új és örök élet teljessége: amit szem nem látott, fül nem hallott, és emberi értelem (szív) el sem gondolt (9). Isten az ő Lelke által kijelentette az ő előre elrendelt bölcsességét és ajándékát. Isten bölcsessége az ő megváltó szeretete, amelyet Jézus Krisztusban mutatott meg (10). Ez azonban elrejtett az érzéki, értelmi, saját lelkük által vezérelt emberek előtt, mert számukra ez a bölcsesség bolondság (14). A lelki ember itt az Isten Lelke által vezérelt embert jelenti, nem pedig a saját lelke, értelme és érzékei által vezetett embert (12). A lelki emberben a Krisztus gondolatai vannak, nem pedig a saját gyarló és részrehajló gondolatai (16). A Krisztus gondolatait adja tovább mint igehirdető és bizonyságtevő, nem pedig a magáét szajkózza (6–7; 13). A lelki ember nem a maga gondolatai, hanem a Krisztus gondolatai alapján ítél meg mindent, ekként vizsgál, lát, hall, érzékel, értékel, véleményez, összegez.

1Sám 27.

272. dicséret

Hány gyülekezet sorvad azért, mert abban viszálykodnak a testvérek (3). A viszálykodás gyökere az irigység, amelynek pedig lelki kiskorúság az oka. Az apostol ezt a lelki kiskorúságot így fogalmazza meg: „még testiek vagytok” (3), „a Krisztusban kiskorúak” (1). Különösen szomorú ez a viszálykodás akkor, amikor a szolgák, az igehirdetők közötti versengés okoz viszályt, amelyet a kiskorú gyülekezet azzal táplál, hogy egyik csoportjuk az egyiket, másik csoportjuk a másikat bálványozza. Pedig kik ők? Szolgák csupán, akik az Úrtól kapott ajándékaikkal végzik az Ige hirdetését, miközben az eredményt csakis az Úr adhatja (4–6). A lelki kiskorút, akárcsak a pici babát, tejjel lehet táplálni, és nem kemény eledellel (2). Itt nemcsak arról van szó, hogy nem lehet felfedni az Ige mélységeit, mert az egyszerűség legalsóbb foka is befogadhatatlan számukra, hanem arról, hogy Jézus Krisztus evangéliuma nem érthető, nem emészthető, nem fontos, nem életszükséglet számukra. Így marad az ékesszólás közéleti témákkal, izgalmas képekkel, buzgó közösségszervezéssel, sokféle pótcselekvéssel – a lényeg nélkül. Az apostol a Krisztusban kiskorúaknak nevezi a korinthusiakat. Ez azt jelenti, hogy ők már az Úr kegyelmében vannak, ezért az Úr nem engedi őket elveszni, és nem engedi azt sem, hogy ilyenek maradjanak.

1Sám 28.

470. dicséret

Két részből áll a kép. Isten építőmunkásai vagyunk (10–15). Majd ez a kép folytatódik a másik képpel: Isten épülete vagyunk (16–17). Az alap: Jézus Krisztus. Erre az alapra csak a hozzá méltó anyaggal lehet építkezni. Vigyázzunk, mit és hogyan építünk rá! Fáradozunk (8), de nem mindegy, mit és hogyan építünk a magunk és mások életében. Isten temploma vagyunk egyes emberként. Isten temploma vagyunk kis gyülekezetként, azaz családként. Isten temploma vagyunk gyülekezetként és egyházként. Isten Lelke lakik bennünk. Szentek vagyunk. Urunk, bocsásd meg, hogy annyiszor beszennyeződött ez a templom, hogy számtalanszor olyan anyag épült a krisztusi alapra, amely megég a tűzben, amely nem örök! Köszönjük, hogy letehetjük bűneinket, és mi magunk kegyelmedben elrejtőzve nem égünk meg az ítélet napján, még ha gyarló munkánk odavész is (15). Urunk, könyörülj, hogy újjászületve, akár teáltalad megpróbálva (15) méltó épületeid és építőmunkásaid lehessünk! Könyörülj, hogy mint Pál, mi is elmondhassuk: krisztusi alapot vetettünk és krisztusi épületet építettünk arra, amit krisztusi eleink ránk hagytak, hiszen mi magunk is az Isten templomai vagyunk (10).

1Sám 29.

388. dicséret

Isten titkainak sáfárai, azaz hűséges hirdetői vagyunk. Isten minden titkát nem tudjuk. A lényeget, az evangéliumot azonban ő kijelentette nekünk Jézus Krisztusban. Mi őt hirdetjük, a megváltás evangéliumát. Mi akkor vagyunk hűséges sáfárok, ha Krisztus szolgái maradunk, ha mindent a megváltás kegyelmes örömhíre felől magyarázunk. Akinek ez továbbra is titok marad, az már nem a mi ügyünk (1–2). Ránk minden ember úgy tekintsen, mint Krisztus szolgáira. Ez nem a mi parancsunk az embereknek, nem a mi követelményünk számukra, hanem a minket elküldő Isten elvárása tőlünk. Ez az elvárás hűséget, szelídséget és hitvalló bátorságot jelent olyan időkben is, amikor Krisztus szolgájának lenni nem előny, nem elismertség, hanem stigma, próba, szenvedés, tanúság, mártíromság. Amikor a múlt rendszerben teológusként katona voltam, valami enyhe ízelítőt kaptam ebből a Krisztusért elszenvedett tanúságból. Azóta elkényelmesedtünk (1). Az apostol azzal már a legkevésbé sem törődik, hogy mások hogyan ítélkeznek felette. Az apostol magát sem gyötri, hogy saját magát vizsgálgassa, mit kellett volna jobban tennie (3). Az apostol lelkiismerete tiszta. Mindent megtett, amit lehetett, amit tudott, amit tehetett (4).

1Sám 30.

471. dicséret