A nyári vizuális beszámolók zöme idén is vízpartokat ábrázolt, ezért gondoltam arra, hogy ősz elején búcsúzzunk a szabad természettől egy nem kevésbé lélekkönnyítő és szárnyaló látvánnyal a bihari Szentpéterszegen, egy református lelkész ötödik gyermekeként, 1933-ban született, és nagyon korán, 1992-ben eltávozott Fekete Borbála néhány, a Hortobágy ihlette festményével. Az először szülőfalujában, Péterszegen tanító művész és elkötelezett tanár, tehetséggondozó a magyar és a rajztanári után diplomát szerzett a Képzőművészeti Főiskolán (a mai Képzőművészeti Egyetemen) is. Majd – a hajdúszoboszlói tanári évek után – a debreceni Tanítóképző Főiskola oktatója, később docense lett.

Számos, csoportos külföldi kiállítás mellett – 1976-tól a Művészeti Alap tagjaként – önálló tárlatainak zöme szűkebb hazájához, Hajdú-Bihar megyéhez köthető. Hűséges tagja volt a Tokaji Művésztelepnek, a Debreceni Műhelynek és a Hortobágy Alkotótábornak. Bármilyen szépek, élettel telik, a Bodrog és Tokaj városa iránti szeretetéről tanúskodók a zempléni táj, a zempléni kisvilág ihlette képei, művészetének legmaradandóbb és leginkább magával ragadó rétegét azok a festmények képviselik, amelyeken a Hortobágy „képírójaként”, festő-krónikásaként lép elénk. Sz. Kürti Katalin így ír erről az 1992-ben megjelent Hortobágyi alkotótábor című kiadványban: „A művésznek mégsem Tokaj, a Hegyalja a leggyakoribb témája, hanem az Alföld, szűkebben a Sárrét és a Hortobágy. Látszólag semmi nem történik ezeken a csendes képeken, »csupán« a természet mindennapi és ünnepi mozzanatai vonulnak fel előttünk: a napszakok, az évszakok változásában, a vihar, a derengés, a szikrázó napsütés »eseménysorában«.