Régóta folyik a vita arról, hogy az emberi természetben van-e valami állandó, avagy azt kell mondanunk, hogy az ember tulajdonképpen fejlődik. Napjainkra szinte általános meggyőződéssé vált a fejlődés képzete és érzete, amely olyan történelemképben ölt testet, hogy ami régen volt, valamiképp alacsonyabb rendű ahhoz képest, ami ma van. Nem tudni miért, a változás, a fejlődés képzete valahogy értékesebbnek, vonzóbbnak tűnik az állandóságnál. Mert aki fejlődik, változik, az „modern”, az „mai”, aki pedig ragaszkodik az állandósághoz, az „maradi”, sőt „reakciós”.

A fejlődés képzetének hívei mindig azzal érvelnek, hogy a régebbi korok emberének életmódja fényévekre van attól, amiben ma élünk. Ez igaz. Csakhogy ebből messze nem az következik, hogy az életkörülmények folyamatos korszerűsödése, modernizációja magát az embert változtatja meg.

Sőt, sokkal inkább úgy tűnik, hogy van az emberben valami állandó. S ami igazán csüggesztő, hogy ez az állandó: a rossz folyamatos jelenléte. S ez nem valamiféle nehezen igazolható elvont, elméleti igazság. Sajnos tapasztalat. Ha van valami, ami tapasztalati úton igazolható a keresztyén üzenet sokszor elvontnak tűnő igazságaiból, akkor az a rossz állandó és egyetemes jelenléte. Hol is? Az emberben.

Az ember bűnös természetének számomra leginkább nyilvánvaló tapasztalati igazolása a háború jelensége. Ha van az emberi történetnek állandó kísérőjelensége, akkor az a háború. A kérdés ez: miért vannak háborúk, miért inkább nincsenek? A kérdés ez: miért van ma is fegyverkezési verseny, miért inkább nincs? A kérdés ez: vajon miért van az, hogy a technológia ma sokszor ájultan csodált, meghatározó találmányai igen nagy részben haditechnikai kutatások eredményei? A kérdés ez: vajon miért van az, hogy a béke legfőbb garanciája a nyers, fizikai elrettentő erő?