A fal felé fordult a király: ez nemcsak a kedvetlenség, a szomorúság, a kimerültség jele, hanem annak kifejezése is, hogy senki ne nézzen már bele az arcába, a bajába, senki ne vájkáljon benne, mert ez most csakis Isten és az ő ügye (2). Ezékiás király keservesen sírva imádkozott (3). Ebben az imádságban nincsenek kegyes sablonok. A király megvallja félelmeit, testi-lelki gyötrelmeit, keserűségét (13–15), és kimondja ragaszkodását a földi élethez (16), hiszen ő még fiatal (10–11). Ezékiás őszintén szól a halál titkáról, rettenetéről (18–20), amelyet a szép költői képek sem enyhítenek (12–13), és csak fokozzák a ragaszkodást a földi élethez. Mi, mai hívők – az örök élet krisztusi reménységének bizonyosságában – már nem merünk beszélni arról, amit itt Ezékiás megfogalmazott. Pedig kellene! A király imádsága, mint minden hitben elmondott imádság, az Isten színe előtt hangzik el, ezért szent, áldott, Istennek kedves. Ezékiás kiönti a szívét az Úr előtt, és tudja, hogy javára válik a keserűség (17), még akkor is, ha meg kell halnia. Ezt az isteni kijelentés akkori szintjén tudta megfogalmazni: itt és odaát is az Úrban leszünk, pengetjük majd a lantot az Úr házában életünk minden napján (20).

Jel 22,8–21.

27. zsoltár

Meródak-Baladán az Asszíriát majdan felváltó Babiloni Birodalom megalapítójának tekinthető: Kr. e. 721-ben jutott hatalomra, és Kr. e. 712-ben látogatta meg Ezékiást, Júda királyát, akiben szövetségest keresett maga mellé Asszíria ellen. Ezékiás király személye mutatja azt a tényt, hogy mindig az Isten kegyelme tartja meg a hit emberét. Lám: a hitünk gyarló és hullámzó (Barth Károly). Ezékiás király a hit embere volt, mégis magasságokon és mélységeken keresztül hordozta őt az Úr. Az előző fejezet hitbéli magassága után ismét a mélységek következnek. Ezékiás király most hibát hibára halmoz. E világi szövetségektől remél segítséget a sok prófétai intés ellenére is. A király hiúságát legyezgeti a babiloni uralkodó levele, ajándéka, figyelme, ezért nemcsak fogadja a babiloni követeket, hanem teljesen kitárulkozik, dicsekszik, mindenét megmutatja (1–2). Amikor pedig Ezékiás prófétai figyelmeztetést kap, hogy Babilónia valóban legyőzi majd Asszíriát, de azok nem segíteni fogják őket, hanem fogságba hurcolják népét, fellélegzik: én és a velem lévők akkor még megússzák (3–8). Mai napig így gondolkodunk mi is. Uram, irgalmazz, Krisztus, kegyelmezz!

Lk 1,1–25.

301. dicséret

Isten népe gyönyörűen szárnyal, mint a sas, mások számára is láthatóan. Egy sas szárnyalása, vitorlázása tényleg gyönyörű látvány. Nem lehet nem észrevenni. Az ember ilyenkor megáll, csodálja a madár röptét. Isten népének hite mások számára is látható – nem hivalkodóan látványos kirakathit, de látható, mások számára is áldott hit ez. Hitünk minden körülmény között, minden nyomorúságunk ellenére is tetten érhető, látható, gyönyörű, hiteles valóság. Isten népe magasan szárnyal, mint a sasmadár. Ez a magasan szárnyalás azt jelenti, hogy hit által mindent a krisztusi, örökkévaló összefüggésekből láthatunk. Isten népe úgy van benne a dolgokban, hogy hitben mégis fölülről látja, értékeli azokat. Ez mégsem pökhendi hit. Hitben a dolgok fölött vagyunk, hogy krisztusi lelkülettel, erővel és szeretettel lehessünk jelen azokban. Isten népe biztosan szárnyal, mint a sas, mert az Úr hordozza népét. A levegő láthatatlan, de erős. Kiterjesztett szárnyunk az Úrba vetett hitünk. Nem a mi erőnk, az Úr ereje hordoz. Ez a feltámadott Jézus Krisztus isteni ereje, amellyel legyőzte még a halált is. Megváltó, megtartó erő. Nincs szebb és bátorítóbb látvány a sas kiterjesztett szárnyú repülésénél. Szárnyalj az Úrban! Aki az Úrban bízik, szárnyal, és nem fárad.

Lk 1,26–38.

310. dicséret

Isten – aki minden esemény fölött ugyanaz (4) – „hatékonyan” megsegíti, mert megváltja övéit. Joggal félünk és csüggedünk (8–16). Az élet, a halál, a szenvedés, az emberi konfliktusok sokasága mind-mind félelmetes, rettenetes, miközben az ember minden tekintetben „férgecske” (14). Isten megmagyarázhatatlan kegyelme, hogy kiválasztott minket, feltámadott, győzelmes jobbjával megsegített minket, azaz megváltotta életünket. Ez a tény enyhíti a félelmeket, és ujjongóvá tehet. Persze ez az ujjongás akkor is hiteles, ha nem kicsattanó. Láttam már olyan testi szenvedést, amelynek során az illető alázattal beismerte, hogy sokat prédikált már a szenvedésről, sok szép és kegyes dolgot mondott arról, de valójában fogalma sem volt, hogy miről beszél. Ennek beismerése is ujjongás, noha külsőleg nem az: mert az ember férgecske voltát beismerve, magát megalázva már csakis az Urat várja.

Lk 1,39–56.

145. zsoltár

A világban mindent az erő dönt el: ember és állat, minden élőlény, valahány hatalom, kultúra és vallás az erejét érvényesítve tartja fenn magát. A nyers erő mellett vannak rafinált manipulációs és zsarolási technikák is, amelyek „felzabálják” a gyengébb erejét és életét. Az Úr szolgája nem harsány, nem önérvényesítő, nem kiált és nem lármáz (2). Az Úr szolgája nem emel kezet senkire, nem bántja a másikat – sem technikás módszerekkel, sem más módon nem tesz ilyet. Ez teljesen új hang, eddig ismeretlen szólam. Valóban Isten Lelkének hangja, amely átüt Ézsaiás szaván (9). Isten törvényének, igazságának érvényesülése valóban ez (4): a megváltó szeretet, amely nem odacsap, hanem gyengéden átölel. Tudom, olyan szép szavak ezek, de azonnal érted, ha mondjuk belegondolsz abba, hogy csúnyán eltörött a lábad, így annak minden porcikája minden mozdulatra és érintésre kínokkal telve érzékeny. Nem mindegy, hogy akkor valaki odacsap az amúgy is törött és lüktető lábadra, vagy finoman megérint, bekötöz, segít. Jézus Krisztusban valóban eljött az Úr szelíd, segítő, megváltó szolgája közénk (Mt 3,17; Mt 12,19–21; Lk 4,18). Azóta sem tudta ezt a szelídséget befogadni a világ. Pedig nincs más út, egyébként a gonosz darálójában vagyunk.

Lk 1,57–80.

264. dicséret

Ézsaiás könyve az ószövetségi, Jézus Krisztusban beteljesedett evangélium kincsestára. Most csak egy igeverset ragadok ki, de nem önkényesen, hanem azért, mert a Szentlélek különösen élővé és – egy újszövetségi történettel összefüggésben – hangsúlyossá tette számomra. A vízen átkelés csodájával az Egyiptomból való szabadításra utal az Úr, aki soha nem feledkezik el népéről (2–7), aki az egyetlen Isten minden nép számára (8–13), és aki végső, üdvözítő, megváltó szabadítását Jézus Krisztusban mutatta meg (1). Nem kell félnünk, az Úréi vagyunk (1; 13; Róm 14,8; Róm 8,38–39). Életünk értelme pedig a tanúskodás az Úr megváltó szabadításáról (12). A vízen átkelés kapcsán felragyogott előttem az evangéliumi történet, amikor Jézus a vízen járva közeledett a tanítványokhoz (Mt 14,22–33; Mk 6,43–52; Jn 6,19). Nem a szó szerinti csoda itt az igazi csoda – az jel, amely igazolja, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, Megváltó. A vízen járás csodája a hívő élet (16), amely még a hit hullámzásakor sem enged süllyedni, mint Péter esetében. Egyre inkább tapasztalom: minden nap kegyelem, „vízen járás”, az Úr irgalma tart fent. Nélküle beleveszünk a mélységbe, a viharok zúgásába. Ha mégis süllyednénk, akkor sem veszünk el.

Lk 2,1–20.

316. dicséret

Gürcölünk szünet nélkül, és csak ez ad tartalmat és értelmet az életünknek. Az elfoglalt, gondterhelt ember a mai ideál, aki nem adja fel, kitart, helytáll, még többre és többre törekszik. Mi több: ezt a helyzetet még élvezi is. Aztán olvasom az illető halálhírét, és belém hasít a kérdés: biztosan így volt ez jó? Persze a probléma nem ilyen egyszerű, mert manapság vagy van munkánk, és megszakadunk, vagy nincs munkánk, és nem tudunk megélni. A nagy dilemmában halljuk meg Isten biztatását: ne féljünk, ő nem fog elhagyni bennünket a túlterhelt időszakokban sem. Kiárasztja ránk Lelkét, az erő és a józanság lelkét (2Tim 1,7), mint a bővizű patakot (1–5). Ő ad erőt és ad józanságot is, hogy egy bizonyos ponton túl nemet mondjunk a halálos gürcölésre. Ezt nem egyszerű megvalósítani, mert embereket kell megsérteni, sok bennünket szipolyozóval kell összeveszni. De ez is része a lecsendesedésnek, a haladásnak az élet útján. Az Isten velünk van ebben a harcban (6–8). Ezen nyugszik népének bizonyossága és békessége. Tehetetlenek vagyunk az Úr nélkül, mulandó kincsekért gürcölünk. Modern bálványaink sokasága elképesztő, de ez nem azt jelenti, hogy minden földi kincs bálvány. Amit az Úr kezéből kaptunk áldásként, annak örülhetünk e földi létben. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy mindent itt kell hagynunk. Apám mondogatta: „Majd a nyugdíj idején pótlom, ami a hajtásban elmaradt.” De csak maroknyi nyugdíjas idő jutott neki.

Lk 2,21–40.

447. dicséret