Az apja ellen lázadó Absolon megfogadta tapasztalt tanácsadója javaslatát, sátrat állított a palota tetején, és bement Dávid otthon hagyott másodfeleségeihez „egész Izráel szeme láttára” (2Sám 16,21–22). A mai olvasó elcsodálkozik: egy lázadás kellős közepén Absolonnak és a legtapasztaltabb tanácsadónak épp az asszonyokon járt az esze? Ennyire meg akarták szégyeníteni Dávidot? A válasz az ókori politikai erőviszonyokban rejlik.

A poligámiát elfogadó társadalmakban a sok feleség a vagyon és a tekintély szimbóluma volt, luxus, amit csak nagyon kevesen engedhettek meg maguknak. Dávidnak már Hebrónban hat felesége volt (2Sám 3,2–5), számuk Jeruzsálemben tovább emelkedett (2Sám 5,13). Ezt követően a Szentírás az uralkodók tekintélyes háremeiről számol be, Roboám esetében tizennyolc feleségről és hatvan ágyasról tudunk, ami a többi uralkodó háreménél lényegesen nagyobb szám, de ezt is elhomályosítja Salamon felfoghatatlan gazdagsága, amely ezer asszonyban öltött testet (2Krón 11,21; 1Kir 11,3). Mindez azonban nem a túlfűtött szenvedélyekről, hanem a politikáról szólt. Az ókori keleten ha egy király azt akarta, hogy komolyan vegyék, szövetségeseket keresett. Egy-egy sikerrel nyélbe ütött nemzetközi szerződés hosszú időre biztosítani tudta a békét és biztonságot, és ezeket királyi házassággal pecsételték meg.

Dávid tehát Jeruzsálem elfoglalása után feleségül vett néhány jebúszi nőt, ők erős köteléket teremtettek a város és az uralkodó között. Egyiptomi hatásra meghonosodott kánaáni szokás szerint ők nem hagyhatták el a várost, de könnyen lehet, hogy a palota területét sem; az, hogy a menekülő király magával vigye őket, fel sem merülhetett. Absolon lépésének messzemenő politikai következménye volt: a hárem ura a város királya lett, ahogy Dávid is ilyen szimbolikus lépéssel került végképp Saul örökébe (2Sám 12,8).